Agria 43. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2007)

Batári Zsuzsanna: A filkeházi lakóház a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Észak-Magyarország tájegységében

A tájegység Az észak-magyarországi falu elnevezésű (jelenleg I-V.) tájegység az 1967-ben jóváhagyott Tudományos Tervvázlatban eredetileg Bükk-Abaúj, Mátra-Nógrád, illetve Zemplén-Abaúj részegységekből állt. 1968-ban a három tájegységi részt öszsze vonták, és Palócföldnek (észak-magyarországi), illetve Abaúj-Zemplén (északkelet-magyarországi) tájegységnek nevezték el. Ezt a megmaradó két részt később, 1986-ban újra egyesítették, így alakult ki az észak-magyarországi falu, amely közigazgatásilag a jelenlegi Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyéket foglalja magába. A korábbi megyebeosztás szerint ide tartozik még a történeti Gömör és Hont vármegyéknek nemcsak a magyarországi, hanem a mai Szlovákiához tartozó területe is, így a tájegység északi határa kitolódik az országhatáron túlra. A gömöri kisnemesi lakóház és kis kápolna felépítésével a múzeum történetében először válik lehetségessé a mai határokon túli magyar területek életmódjának és kultúrájának bemutatása. A tájegység földrajzi határa nyugaton az Ipoly, délen a Börzsöny, Cserhát, Mátra és a Bükk déli lejtője, keleten pedig a Bodrog vidéke. Az észak-magyarországi falu a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Felföldi Mezóváros tájegysége által bemutatott, szőlő monokultúrán alapuló, iparos életmód mellett az ugyanerre a régióra jellemző paraszti és kisnemesi gyökerekre visszavezethető lakáskultúrát, életmódot és népi építészetet reprezentálja a XIX. század második felét és a XX. század első néhány évtizedét felölelő periódusból kilenc lakóépülettel és két barlanglakással. A hegyes-völgyes, dombos térfelszín és a kevés csapadékú, vulkanikus (Börzsöny, Cserehát, Mátra és Cserhát), illetve mészkőhegységek (Bükk) miatt a lakosság kevés szántófölddel rendelkezett, így az állattartás, a szőlőművelés, az erdei gyűjtögetés, a háziipari tevékenységek túlsúlya jellemző. Építkezés A táj már említett térfelszíne alapvetően meghatározta nemcsak az itt élő emberek tevékenységét, hanem az építkezés módját is. A fában gazdag vidéken az újkorban a legelterjedtebbek a fából ácsolt boronafalak,

1 és a vázszerkezetek,

2 illetve a talpas-vázas szerkezetek zsilipéit deszka- vagy sövényfalas kitöltéssel. A fának építkezéseken való felhasználását a XVIII. századtól rendeletekkel szabályozták, tiltották. Ennek a hatása azonban csak később, a XIX. századtól érzékelhető, mikor már csak a nyílászárók és a födémek készülhetnek fából,

3 és elkezdenek terjedni a különböző földfalak. 1 BALASSA M. Iván 1994. 99. 2 BALASSA M. Iván 1994. 99-124. 3 BALASSA M. Iván 1994. 102-104. 114