Agria 41. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2005)

Zábrátzky Éva: A siroki kő felhasználása a XIX–XX. század folyamán

Mára a kőbányászat Sirokban teljesen megszűnt, a kőbányák elhanyagoltan állnak a falu határában. A siroki kőhöz nagyon hasonló minőségű a Tarnaszent­mária kőbányájában fellelhető dácittufa, amit most is bányásznak, bár az igények­nek megfelelően meglehetősen kis mennyiségben. Bányászat A kő kitermelését, fejtését képesítés nélküli férfiak végezték, akiknek mint­egy mellékfoglalkozásuk volt a bányászat. A Pétervásárai Járás iparlajstromában az 1936-1957 közötti időszakból mindössze 5 kőfejtő szerepel, aki engedéllyel dolgozott, (melléklet) A szegényebbek, kis földbirtokkal rendelkezők vállalkoztak erre a nehéz munkára. Főleg a nyári időszak volt alkalmas a bányászatra, télen esetleg fal­köveket állítottak elő. A bányászatot a fölösleges föld, apró kövek, kavicsok, vagyis a meddő letakarításával kezdték, amit napszámosok végeztek. A kő le­hasítása, illetve a nagyolás már több szakértelmet kívánt, ezeket a munkafolya­matokat már gyakorlottabb emberek végezték. A jó minőségű kő a fenéken he­lyezkedett el, a faragásra alkalmas követ szerszámkőnek nevezik. A felső réte­gekből kitermelt köveket építkezéseken, falazathoz használták fel. A bányák­ban lépcsőzetesen haladtak az alsóbb rétegek felé, ha ezt a szabályt megszeg­ték, hogy gyorsabban juthassanak az értékesebb szerszámkőhöz, balesetekhez vezethetett. A falkő kitermeléséhez robbanóanyagot is használtak a gyorsabb eredmény elérése érdekében. A szerszámköveket a kőfaragó mesterek méretre rendelték meg a bányá­ból, a kő szabályos formáját nagyolással érték el, amit még a bányában elvé­geztek. A kövek lehasításához csákánnyal lyukakat vágtak a kőbe, és vasékek­kel (2. ábra. 21-22), lassan haladva fejtették le a követ. Legelőször vízszinte­sen felszabadították az alját, majd függőleges irányban szabták le a kívánt mé­retet. A kő szerkezetét a különböző színű és keménységű rétegek miatt fához hasonlították: „A kőnek olyan a szála, mint a fának: ahol sűrűbben vannak, oda kellett ütni." Az ékeket kb. 10-15 cm-re ütötték, minél sűrűbben ékeltek, annál pontosabb volt a hasadás. Fontos volt, hogy óvatosan, lassan, több sza­kaszban verjék be az ékeket, mert különben a kő elhasadhatott rossz irányba. „Még cigarettát is szívtak. - Na, szívjunk el egy cigarettát, addig hadd húz­zon! " A lebányászott nagyobb sziklákat a megrendelők kívánsága szerinti mé­retre hasonló módszerrel darabolták. A kő elmozdításához vas feszítőrudat, stangát (2. ábra. 1) használtak. A mozgatáshoz fából készült görgőket helyez­tek a kőtömbök alá, az átfordítására pedig klocfát - szögletesre fűrészelt pu­hafa eszközt - alkalmaztak. 305

Next

/
Oldalképek
Tartalom