Agria 40. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2004)

Füvessy Anikó: Átmentett hagyomány a Közép-Tiszavidék népi iparművészetében

1965-ös szétválásig az idősebb F. Szabó Mihály is) Karcag a Nagykunság fazekas népi iparművészetének fontos központja lett, melyet pár évnyi késéssel a kunhímzés hagyományainak felélesztésével a hímző- és csipkeverő központi szerepkör tovább növelt. A Kántor-műhely már régóta a közép-tiszai fazekasság hagyományainak átmentésére rendezkedett be. A mester a tiszafüredi mellett a mezőcsáti, majd a gyöngyös-pásztói kerámia-hagyományok átmentésében is jeleskedett. Bár műhelyének munkáit mindig zsűrizték, ujjaiban volt a régió fazekas motívumkincse, melyet tanítványainak is átadott. Különösebb művészi irányításra nem volt szüksége. 1958-ban bravúrosan oldotta meg a brüsszeli világkiállításra a tiszafüredi hagyományokra emlékeztető, látványos méretű figurális edényeit (miskakancsó, asszonyalakos gyümölcstartó és változatos tyúkfigurák). A kancsó kivételével ilyen edények a klasszikus füredi fazekasságban nem készültek, mégsem érezzük idegennek sem a formát, sem a díszítményt. A műhelyében dolgozó, de apja mellett tanuló ifjabb F. Szabó Mihály, továbbá Szűcs Imre, Sz. Nagy István és Kovács László a népi iparművészetnek legkedvezőbb időszakban - az 1950-es évek végétől - került a szakmával kapcsolatba. A kántori-hagyományok mellett - már tudatosabb kutatómunkával és szakemberek irányításával - a középtiszai hagyományok újabb szeletét dolgozták fel. A fiatal F. Szabó Mihály, s őt megelőzően az Agyagipari Szövetkezet tervezője, Russói István a későközépkori és hódoltságkori tradíciókat fogalmazta újjá. Szűcs Imre a reformkori, addig kevésbé ismert füredi motívumokat építette művészetébe, s alakított ki és adott tovább lányainak egy igen sajátos tiszafüredi stílust. Mesterétől sem távolodott el teljesen, tyúk- és kakasfigurái a kántori hagyományokat fejlesztették tovább. A karcagi iskola érdemeit már a kezdeti időszaktól rangos díjakkal ismerték el. Kántor 1953-ban, az idősebb F. Szabó Mihály 1956-ban, Russói István 1959-ben a Népművészet Mestere, az ifjabb F. Szabó Mihály 1966-ban a Népművészet Ifjú Mestere címet nyerte el. A karcagi Háziipari Szövetkezet, mely kezdetben női bedolgozókra építve gyermekruhát, női blúzokat varrt, illetve horgolt- és kötöttárut készített, 1953-tól tudatosan törekedett arra, hogy a kunhímzés és a csipkeverés hagyományait felélessze. Lelkes karcagi amatőrök is gyűjtötték a régi szőrhímzéseket, az iparművészek kezdeményezésére már az I. világháborút követő évtizedben sorra alakultak meg a nagykunsági csipke verő telephelyek (Karcag, Kunmadaras, Kisújszállás, Kunhegyes). A hímzések tervezésében Csikós Sándorné, a csipketervezésben a kunmadarasi Váradi Margit jeleskedett. Ők később, 1976-ban és 1980-ban elnyerték a Népművészet Mestere címet. Mellettük csont- és szarufaragók, kulacskészítők és szűcsök is az alkotók névtelenebb sorába kerültek. Civil kezdeményezésként 1974-ben Túrkevén Népi Díszítőművészeti Kör alakult, mely szintén a kunhímzés hagyományainak felkarolását tűzte maga elé 409