Agria 40. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2004)

Fejős Zoltán: Hagyományemlék?

lemzi, s nem a művészeti elit elvárásai, mint például a népszerű magasművészeti alkotásoknál. A mai kutatások Graburn termékeny szempontrendszerét követve, továbbgondolva még inkább az előállítás folyamatára, vagyis az alkotás cselekvőire koncentrálnak, s kevésbé a létrejövő tárgyakra. Ezek szerint nagy szerepe van az alkotások létrehozásában az egyéni döntéseknek, a külső strukturális körülményekből származó hatásokra adott kreatív alkotói válaszoknak (agency). A vásárlói ízlés hatásáról már a hagyományosabb kutatásokban is olvashattunk, noha ezeket alapvetően meghatározta, hogy az ilyen „új" formákat romlásnak, sőt nem autentikusnak tartották a „régiekhez" képest. Fokozatokról szokás még ma is beszélni, mondván, hogy egyes termékek „még igen", mások „már nem" fogadhatók el. Ennek alapja csakis az lehet, hogy valami idealizált - sőt: fiktív - múltbeli állapothoz viszonyítunk, holott tisztában kell lennünk azzal, hogy a társadalmak, s ily módon önkifejezésük formái is folyamatos változásban vannak. Az etnográfiai jellegű művészetet ma a komplexitás, a formák, a stílusok képlékenysége jellemzi, mind az előállítók, mind a közvetítők, mind a fogyasztók tevékenysége szempontjából. A turizmus alakulása és a társadalmi-kulturális mozgások hatására a turistaművészet is folyamatos változásban van. (Az sem feledhető, hogy a „népi" művészi formákról alkotott tudományos elképzelések és értékítéletek az utóbbi években jelentősen módosultak.) A magyarországi viszonyok között is jól érzékelhető, hogy ma már - Verebélyi Kincső szavaival - a „hagyományhoz való viszonyulás stiláris sokfélesége" jellemző.

9 Erősen megváltoztak az alkotás szervezeti formái, társadalmilag ismételten lényegesen átalakult az alkotók köre és összetétele, s ezáltal a „hagyománnyal" való kapcsolatot az idézet, az utalás, a tudatos átvétel és tanulás jobban jellemzi, mint a folytonosság „természetes" biztosítása. Egy további, az előzővel szoros kapcsolatban lévő fejlemény, hogy a turistaművészeti alkotások jelentékeny hányada veszített helyhez kötöttségéből. Itt a művészi formák, technikák terjedése és a már említett kulturális határhelyzetben való alkotás kapcsolatának újabb szintjéről van szó. Persze, ez sem teljesen új jelenség, hiszen egy-egy lokális stílus saját környezetéből való kilépésére már régóta vannak példák. Ilyen Magyarországon az országszerte ismert „matyózás" sokszor emlegetett esete is. Későmodern korunkban a kulturális örökség világméretű piacának léptékében azonban a lokalitástól elszakadt, arra csak utaló kulturális kifejezésformák, ezek a sajátos vizuális/tárgyi reprezentációk megnövekedett szerepet játszanak. Ebben a közegben a „népi" jelző, vagy egy-egy lokalitást idéző stílus megnevezése többféle jelentést hordoz, de jellemzően inkább valami értékszempontokkal társított időbeli és földrajzi távolságra utal, mint konkrét társadalmi, kulturális 9 VEREBÉLYI Kincső 1997. 67. 401