Agria 38. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2002)

Szigethi Ágnes: A Pyrker-képtár Budapesten

festő a kor meghatározó irodalmi és filozófiai áramlataival is, amelyeknek köszönhető a quattrocento kultúrájának gyökeres megújítása. Innen származtatja Ballarin Giorgione művészetében a fény jelentőségének új meghatározását, amelyben a Ficino-i felfogással párhuzamosan, a nemcsak topográfiailag, hanem átvitt értelemben is a magasból jövő fény az emberi szellem számára az elmélkedés és gondolkodás legmagasabb régiói előtt nyitja meg az utat. Ebben az értelemben a fény az értelmet megvilágosító isteni szikrával vagy sugárral azonos, amely egyben a léleknek Isten iránti szeretetét és vágyát is meggyújtja. Ez a gondolat rokon Pietro Bembo Asolanijának felfogásával. A szépség pedig Giorgione számára - és ez ugyancsak a neoplatonikus felfogással rímel - nem annyira a testi, mint inkább a lelki hasonlósággal azonos. Bembo Asolani-ja 1497-1502 között készült el és Ballarin megfigyelése szerint Giorgione a század elején már teljes tudatossággal használja művészetében a neoplatonista elemeket. Ekkortól jelennek meg a „nemesszívű" fiatal férfiak képmásai művészetében, hangsúlyosan idealizált és emblematikus felfogásban, amelyeknek már semmi köze nincs az előző generáció kimért tárgyilagossággal előadott portréihoz. Ennek, a Leonardoval való találkozással fémjelzett korszaknak a befejező darabjaként értékeli Ballarin a budapesti, általa „Pseudo-Brocardo"-nak nevezett képmást, amely Giorgione életművén belül a fény neoplatonikus értelmezésében a legközelebb a velencei Accademi Öregasszonyához és a római Palazzo Venezia Kettős képmásához áll. A képen a hármas arccal jelzett Prudencia - a bölcsesség - irányítja a férfi mellére tett kezének mozdulatát, amellyel ruháját a szív magasságában megnyitja, s arcát a fény felé fordítja. Ez a pozíció - beállítás - Cesare Ripa Iconológiájában az Amor Dei, az Isten iránti szeretet jelentéseként szerepel. A festő sajátkezű átfestéseivel a neoplatonikus felfogás kap nagyobb hangsúlyt: az ablakkivágat lefedésével Giorgione a fény jelentését és szerepét hangsúlyozza, amely felé emeli a fiatal férfi immár módosított irányú tekintetét. Az 1503-ra, tehát a Leonardoval való találkozást követő stílusfázisra datált festmény így illeszkedik logikusan Giorgione stílusának fejlődésébe Ballarin valóban megvilágító értelmezésében, amikor a neoplatonikus eszmények megfogalmazása a festő érdeklődésének középpontjában állt. Költőségének rejtelmeit a kitartó kutatásnak köszönhetően mára feltáró képmás gyűjteményünk egyik legvarázslatosabb darabja Pyrker érsek jóvoltából került a Szépművészeti Múzeumba. Nem valószínű, hogy értelmezésének neoplatonikus kapcsolatait az egykori tulajdonos ismerte, mégis, a cisztercita szerzetes, a velencei pátriárka és a majdani egri érsek egyéniségét, szellemi elkötelezettségét a legjobban kifejező darabnak gyűjteményéből éppen ezt a Giorgione festményt, az isteni fény felé forduló férfit ábrázoló és az Amor Deit megszemélyesítő képét tarthatjuk. 39