Agria 34. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1998)

Veres Gábor: A népi jogélet tárgyai

az anyja háztartásának tárgyait örökölte, s ebből a fiút zárták ki. Bár a kettő értéke természetesen nem arányos, látható hogy a nők öröklési jogára vonatkozó szokások is éltek. A háztartási eszközök lánygyermek által történő öröklése is megváltozott az egyenlő öröklés általánossá válásával. Az ingatlan esetén a fiú, ezzel párhuzamosan a háztartási ingóságokkal kapcsolatban a lány privilégiuma szűnt meg. A háztartási eszközök sorsát a tort követően, a résztvevők távozása után a rendet rakó asszonyok beszélték meg. Az étkezést követő mosogatásban, pakolásban a női leszármazók valamint a férfi leszármazók feleségei vettek részt, ezért jó alkalom volt a tárgyak sorsának az eldöntéséhez. Az eszközök elvitelére a tort követő valamelyik napon került sor, amikor minden érdekelt jelen volt. Disznóölés, káposztasavanyítás, lekvár főzés A háztartásokra nem csak a mindennapok szükségletei, a család napi táplálkozásának a biztosítása hárult. Voltak olyan alkalmak - az ünnepnapok mellett - melyek az állattenyésztés - növénytermesztés természeti rendjéhez igazodva az esztendőben csak egyetlen alkalommal jelentkezett. Ez az alkalom azonban az egész esztendőre kellett, hogy biztosítsa a család adott élelmiszerből való szükségletének kielégítését. Nem minden háztartásban tárolták az évente csak egy-két alkalommal szükséges eszközök valamennyi darabját. A munka elvégzéséhez a kölcsönkérés biztosította a tárgyakat. A disznóölésnél a sózókád, sózóteknő, 30-60 literes fazekak, hurkatöltő és esetenként a bontáshoz szükséges bárdok, kések kerültek kölcsönadásra. Ezekből nem volt olyan nagy darabszámra szükség, mint a lakodalomnál. Jelölésüket elsősorban az indokolta, hogy rendszeresen kölcsönkérték több család számára is. Az eszközért nem pénzben fizettek, hanem abból az élelmiszerből, melyet elkészítettek vele kapott a tulajdonosa egy meghatározott mennyiséget, amikor visszaadta a gazdájának. A sózóteknőt, anyaga fa lévén könnyebben el tudták látnia szükséges jellel, ami az első világháború előtt még fellelhető családfői tulajdonjel, az 1920-azévektől széles körben használt családfői monogram. A századfordulóig bárdosok és késesek az eszközök készítői. Műhelyeikből kikerülő termékek fém részébe vésték bele jegyüket. A későbbi tulajdonos a fa nyélen tudott olyan jelöléseket kialakítani, mely személyéhez kapcsolta a tárgyat. A kések formája funkciójukhoz igazodott. A háztartásban a fa nyelű 22-25 cm hosszú konyhakés, a művesebb keskeny hajlékony pengéjű szeletelőkés volt használatban. A disznóöléshez speciális pengeformájú késre volt szükség. Az állatok feldolgozásánál használtak még nyúzókést, csontozókést, fej tőkést, kaparókést. Külön késtípus volt az állatok (birka) gyógyítására valamint a miskárolásra.

36 A disznó leszúrása és feldolgozása speciális szakértelmet követelt, melyet nem ismert minden férfi. A disznó, birka leszúrásához szükséges eszközök bár nem részei minden háztartásnak kölcsönkérésük - az említettek okán - rendkívül ritka. Azok az emberek, akik értettek az állatok feldolgozásához be is szerezték a maguk számára a szükséges késeket, bárdokat. Egy-egy elismertebb specialista 25-30 állatot is leszúrt egy esztendőben, sőt ettől nagyobb számokról is szólnak az adatközlők.

37 A specialisták szerszámainak a jelölését nem elsősorban a kölcsönadás indokolta, hiszen nem szívesen adták ki kezükből a munkaeszközüket. A „paraszt böllérek" 36 TIMAFFY László 1991. 278. 37 Saját gyűjtés 1998. 296