Agria 25.-26. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1989-1990)

Kaposvári Gyula: Szabó János muzeológusi évei Szolnokon (1954–1958)

Jánossal, Patay Mihállyal órákig elbeszélgettünk. Mondanom sem kell, hogy a készülő kiállítás volt a központi téma. De nem volt mindig ilyen idilli a kép. A vasárnap nyíló kiállítás előtti szerdán a török kori vitrinbe kerülő talpas tálak, mázas korsók, kályhacsempék, kis-ázsiai fajanszok - a kiállításrendezés gyakorlata szerint - egy 125x200 cm papírra vázolt tervnek megfelelően, földre helyezve vártak arra, hogy a rendezők a fali vitrinbe helyezzék azokat, amikor a feltámasztott, nagyméretű ajtóból a súlyos üveglap kiesve, rázuhant a földön lévő kerámiatömegre, darabokra törve a szépen restaurált tárgyakat. Döbbenten rohantunk oda a nagy csörömpölésre, s a látvány oly rettenetes volt, mint „Egy tájkép csata után". Elkezdtük válogatni a nagyobb töredékeket és a hozzáillő darabokat, majd telefonon beszéltem a Nemzeti Múzeummal, hogy adjanak gyors segítséget a restauráláshoz. A becsomagolt anyagot Szabó János még aznap Pestre vitte, hogy reggel korán lehessen a restauráláshoz kezdeni. Jómagam itthon próbáltam a raktárból ép darabokat válogatni, hogy pótoljuk az összetört anyagot. Szerencsére Gioni meghozta a megjavított tárgyakat, így az utolsó pillanatban az eredetileg is tervezett legszebb török kerámia került a nagyterem központi helyén lévő falivitrinbe. Szükséges emlékezni az ilyen eseményekre is, mert ezek hozzák az embereket közelebb egymáshoz. Mint már említettem, Szabó Jánosra hárult az a feladat, bogy a múzeum régészeti leltárkönyvébe bevezesse a nagyszámú leletet. „54.1.1" - leltári számmal meg is indult a leltározás. Alkalmas volt ez arra is, hogy megismerkedjen a már meglévő anyaggal. Mivel a múzeumnak Tószegről és Rákóczifalvárói származó bronzkori anyagában öntőrögöket is talált, azokat végy elemeztetni akarta, a TIT révén megismerkedett Szegedy Emillel, a törökszentmiklósi Mezőgazdasági Gépgyár mérnökével. Közös megbeszéléseiknek eredményeként jelent meg a Jászkunságban 1954-ben a „Vegyészeti kutatások a régészetben"

1 című tanulmány Szegedy Emil tollából, amelyhez Szabó János ezt a bevezetőt fűzi: „A természettudomány legtöbb ágazata, különösen a fizika az utóbbi 100 évben óriásit fejlődött. Ez nemcsak technikánk és világképünk alapos megváltoztatására vezetett, hanem a társadalomtudományok fejlődésére is meghatározólag hatott. Úgy is mondhatnánk, hogy a társadalomtudományok módszereit és eredményeit milyen széles körben és milyen mértékben használják fel; pl. a régészet, mint a társadalomtörténeti tudományok egyik önálló ága, milyen mértékben tudja kiegészíteni a művészettörténettől régen átvett esztétikai, nemegyszer szubjektív szempontjait a geológia, vegyészet, fizika, embertan, állattan stb. eredményeivel. Bár a régészet előtt nagy lehetőségek állnak, alig indultunk el ezen az úton. Az alábbi tanulmány első hazai kísérletnek tekinthető, mely vegyi elemzések szélesebb körben való alkalmazásával, de a régészet eredményeit állandóan szem előtt tartva, természettudományi módszerekre támaszkodva, hazánk, és ezen belül megyénk őstörténetének mélyebb megismerése céljából íródott." A benne megfogalmazott gondolatok mutatják, hogy a humán műveltségű Szabó János, akinek még olasz nyelvismerete is volt, az egyetem falai közül éppenhogy kilépve, mennyire nyitott volt, a természet- és műszaki tudományok irányában is. Egy régészre emlékezem, és eddig még szót sem ejtettem a régészek szinte mindennapi feladatáról, a leletmentésekről. 1955-ben már január közepén befutott a hír Zagyvarékasról, hogy „homokbányászat" közben a Vörös Brigád Tsz tagjai csontokat találtak. Nem tudják pontosan megmondani, miféle csontok - hangzott a telefonban -, de nagyobb állat csontjai lehetnek. A munkát azon a helyen abbahagyták, jöjjön ki sürgősen valaki a múzeumból. Nem sok idő kellett hozzá, már a rékasi vasúti megállóhelytől 1. SZEGEDY EMIL: Vegyészeti kutatások a régészetben. JÁSZKUNSÁG, 1954. dec. I. évf. 3. szám; 27-31. 19