Agria 24. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1988)

Petercsák Tivadar: Az erdő szerepe Észak-Magyarország népi állattartásában

Az erdei juhászat több keleti-palóc községben az 1950-es évekig fennmaradt, sokszor az erdő volt a juhok egyetlen legelőterülete. A juhnyájak erdőre szorulását a XIX. század második felében lezajlott tagosítások is indokolták. A volt földesúri és úrbéri közös legelők elkülönítése után a szegényebbek közül többen feltörték a legelőt, és művelni próbálták a nekik jutó részt. A legelőtér összeszűkülése egyrészt a juhtenyésztés korlátozását eredményezte, ugyanakkor a meglevő juhnyájak még inkább az erdőre szorultak.

26 A juhok tavasztól aratás végéig járták az erdőt, s itt a juh rügy élhet, azaz rághatja a fák, bokrok rügyeit, friss hajtásait. Egykor a baltával járó juhászok letördelték, levagdosták a fák ágait, sőt olykor egy-egy szálfát is kivágtak a nyájuk számára. Legeltették a juhászok az erdei tisztások füvét is.

27 A nyáj a szakadékos, vízmosásos völgyekben, az erdőkben talált védelmet a széltől, esőtől, a pásztor pedig szükség esetén odvas fában húzta meg magát. A nyáj egyben tartására az erdőszélen állították fel a tető nélküli garámot, amelynek oszlopai gyakran élő fatörzsek voltak. Az oszlopok közét galagonyasövény, gyepű töltötte ki. A fák koronája nyújtott némi védelmet a nap és az eső elől. A fejlettebb nyári akó, akoj tetővel is rendelkezett, s ezt is az erdőbe, a fák alá építették.

28 A kecskék erdei legeltetését az erdőtulajdonosok már a XVI. századtól tilalmazták, mert az állatok a fák leveleit, hajtásait lerágva sok kárt okoztak. Ezen túl a pásztorok azon gyakorlata ellen folyt a küzdelem, hogy az állataik számára levagdalják a fák ágait.

29 A szűkös legelőterületekkel rendelkező falvak a közeli vagy távolabbi uradalmaktól, községektől bérelt erdei legelőket is igénybe vettek nyári legeltetésre. A diósgyőri koronauradalom a XIX. század közepétől a havas téli hónapokat leszámítva egész éven át fogadott állatokat erdei legelőire. A legelőbérlet soha nem vonatkozott a vágásokra és a „fiatalos" erdőrészekre. 1870-ben a diósgyőri bíró és elöljárók - korábbi szokásokra hivatkozva - kérik az erdőhivatalt, hogy igavonó marháik és fejős teheneik részére pénzért legelőt biztosítson. Távolabbi falvak is kaptak itt legelőbérletet, pl. 1872 márciusában 572 hold legelőt adott bérbe az erdészet a mályinkaiaknak nyári legeltetésre, akik 80 szarvasmarhát és 80 sertést tartottak azon. 1869-ben az erdészet mellékhaszonelszámolása arról tanúskodik, hogy csupán augusztus során 1200 db juhot és 60 db sertést legeltettek területén. Az erdészet évente kétszer mérette fel a kiadható legelőterületet. Tavasz folyamán a nyárra, három hónapra kiadható legelőterületeket vették lajstromba, augusztus-szeptemberben pedig az őszi legelőket. Ez utóbbi bérlet lényegében fél évre szólt, március 19-ig, József-napig tartott. Ebből valószínűsíthető, hogy amennyiben az időjárás engedte - télen is legeltettek.

30 Az erdei legelők fontosságát jelzi a bükki falvakban, hogy 1901-1910 között az erdőgondnokság területének 61%-án engedték meg az állattartást.

31 Az erdei legelőbérlet a Mátrában is szokás volt. A gyöngyösi tanács 1851-ben marhánként egy kiló zab ellenében engedte meg a mátraderecskeieknek a nyári legeltetést a Benei erdőben kijelölt legelőn.

32 26. PALÁDI-KOVÁCS Attila 1965. 44-46. 27. PALÁDI-KOVÁCS Attila 1965. 93. 28. PALÁDI-KOVÁCS Attila 1965. 56-61. 29. VIGA Gyula 1981. 31. 30. VIGA Gyula 1985. 352-353. 31. SZILAS Géza-KOLOSSVÁRY Szabolcsné 1975. 160. 32. HMLGyvl. XCV/11. 282