Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)

Viga Gyula: Szempontok a népi kőmunkák vizsgálatához

A már említett márianosztrai kőbányászok vándorlása jól érzékelteti a mesterség, a tevékenységi forma széles kapcsolódását: dolgoztak többek között Füleken, Bodroghalásziban, Tokajban, Sárospatakon, Gyöngyösön, Somoskőújfaluban, Badacsonyban, Nagy harsányban, Alsó- és Felsőrákoson, de eljutottak Lúgosra (Bihar megye), Lengyelországba, Törökországba, Szerbiába, Macedóniába, s megfodultak Franciaországban is.

30 Korábban említést tettünk már arról, hogy a szomolyai kőbányászok a kisalföldi Ság-hegyen, Munkács környékén, Tokaj-Hegyalja kőbányáiban is dolgoztak, a kőfaragók pedig részt vettek Eger, Budapest és Miskolc műemléki rekonstrukciójában.

31 A példákat sorolhatnánk tovább, ám úgy vélem, hogy néhány tanulság a fentiek alapján is megfogalmazható. Mindenek előtt az, hogy a kőbányászás és kőfaragás munkafolyamatai igen archaikus eljárásmódokat őriznek, amelyben mind az „elemi ismeretek", mind pedig a - fentebb is jelzett- kulturális érintkezések révén kontinentális egyezések ragadhatok meg. Ez jól kimutatható a hazai kőfaragó technika históriai vonulatában is.

32 A problémakör interetnikus vonatkozásai mellett lényeges a különböző társadalmi rétegek, valamint a tanult, iparos kőfaragók és a kézművesmunkát is végző paraszt specialisták érintkezése. A városok egyházi és világi építészetének nyersanyagbázisát jobbára falusi kőbányák jelentették, ahol a követ jobbágy-paraszt kőbányászok termelhették,

33 s közülük kerülhettek ki a tanult kőfaragók segédei is; ők alkothatták a nagy kőépítkezések, kőmunkák munkaerőbázisát. Valószínűnek tűnik ugyanis, hogy a kis számú középkori kőfaragó műhelyben - az irányító mester(ek) mellett - ott voltak a köznépből kikerülő helyi specialisták is. Úgy vélem, hogy a magyarországi kőépítészet és kőfaragás nagy történeti stílusainak remekműveiben - a tanult mesterek mellett - ott kell sejtenünk a jobbágy-paraszt helyzetű, de a kőműves-kőfaragó tevékenységre specializálódott réteg kezenyomát is. Ez a munkaerőbázis szakértelmében aligha nélkülözhette a kőtechnika lokális, generációkon átöröklött ismeretét. Véleményem szerint a kővel való bánni tudás-geológiai-geográfiai feltételek hatására - a népesség egyik jellemző alkalmazkodási formája, kulturális válasza a táji kihívásokra. A kőfejtő, kővágó, kőfaragó és kőműves iparok a népi kőtechnika alaprétegéből táplálkoztak, s a céhes iparszervezet csupán kereteit jelentette a hagyományos tevékenységi formának. A Magyarországon működő, kisszámú kőműves, kőfaragó céh még a más iparágakkal társult testületeket hozzászámítva is csak három tucat

34 - csak erőteljes paraszti kézművesipari háttérrel láthatta el a feudalizmus, ill. a polgárosodás korának igényeit. Úgy vélem tehát, hogy a kőtechnika recens hagyományai sok vonatkozásban értelmezhetők a középkori - néha még korábbi - kőfaragó hagyomány szubsztrátumaként, melyben igazán nagy változást csak a műkő alkalmazása és a sírköves ipar késői kialakulása jelentett. Nyilvánvaló persze, hogy a kőfaragás-kőszobrászat első vonalát, korjelző, stílusteremtő és irányadó alkotásait jobbára tanult, s olykor világlátott mesterek teremtették,

35 ám tevékenységük aligha értelmezhető az említett háttér nékül. 30. HÁLA József 1976.110. 31. VIGA Gyula 1985. 36. 32. Vö.: NAGY Emese 1954. 60-63.; NAGY Emese 1964. 133-190.; DÉTSY Mihály 1963. 189. Lásd még: KÓS Károly 1968. 48-51. 33. LÉNÁRT Andor 1982-83.190-196. 34. ÉRI István-NAGY Lajos-NAGYBÁKAY Péter 1975.

1. 286, 349. 35. HORLER Ferenc 1955.; VÁRADI Dezső 1955. 325-362.; OCSKAY György 1981. 91-100.; TRÓJÁN MARIAN József 1963. 205-208. ; KOVÁCS Béla 1977. 96-98. 86