Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)

Balassa Iván: Bakó Ferenc 70. születésnapjára

BAKÓ Ferenc egri lakos lévén, míg én csak amolyan bihari jövevény, ez is volt az oka, hogy én még csak tanulgattam az úszás mesterségét, amikor б már versenyeken úszott és nemsokára országosan ismert és számon tartott hátúszóként emlegették öccsével együtt. Magam visszakerülve Debrecenbe, megszakadt köztünk a kapcsolat és csak akkor ismertünk újra egymásra, mikor a hadifogságból visszatért és a budapesti Néprajzi Múzeumban együtt dolgozhattunk. 1917. augusztus 28-án Nagyváradon született, de a város Romániához kerülve, 1920-ban a család Egerbe költözött, ahol édesapja kézműves-kisiparosként kereste kenyerüket. Egerben érettségizett, majd a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen fejezte be tanulmányait és szerzett történelem-földrajz szakon középiskolai tanári oklevelet. Már egyetemi hallgató korában is különös érdeklődést mutatott a néprajz iránt és ezért hallgatta GYÖRFFY István előadásait. 1941-ben éves gyakorlatot végzett a Néprajzi Múzeumban és ez a képesítést is jelentette, mely alkalmassá tette muzeológiai feladatok vállalására. 1942-ben katonai szolgálatra kellett bevonulnia és a háború befejezése után csak 1947-ben térhetett haza Németországból, ahonnan amerikai hadifogságból csak ekkor tudott szabadulni. Először a Magyar Nemzeti Múzeum Elnökségi irodáján teljesített szolgálatot, majd a Néprajzi Múzeumban, annak Magyar Osztályán nyert alkalmazást. 1950-ben a nemrégiben megalakult Múzeumok és Műemlékek Országos Központja (MMOK) Sárospatakra nevezte ki múzeumigazgatónak, az ott éppen akkor megalakult Rákóczi Múzeum élére. Itt két évet töltött és 1952 decemberében hazatérhetett Egerbe, mint az ottani, később Dobó Istvánról elnevezett Vármúzeum igazgatója. 1962-től kezdve a Heves megyei Múzeumi Szervezet vezetését is rábízták, melyet nyugdíjba vonulásáig, 1979. május l-ig igazgatott. 1974-ben megszerezte a történettudományok (néprajz) kandidátusa fokozatot. Szakmai munkásságát Móra Ferenc Emlékéremmel (1979), Györffy István Emlékéremmel (1984) és Ortutay Emlékéremmel (1987) ismerték el, a Magyar Néprajzi Társaság tiszteleti tagjává választotta. Ilyen rövid és legalábbis látszólag eseménytelen az életrajza, pedig a száraz adatok között rengeteg munka húzódik meg, mely végül is azt eredményezte, hogy neve összeforrott a palóc néprajzi kutatással és annak nemcsak elsőrendű szervezője, hanem kiemelkedő művelője is lett. Az önálló muzeológiai munkássága Sárospatakon kezdődött, ahol a Rákóczi várban egy új múzeumot kellett kialakítania. Mivel néhány évvel később utódjaként működtem, meg tudtam ítélni, hogy milyen nagy nehézséggel kellett megküzdenie, hogy a csupasz, sok helyen igen rossz állapotban lévő falak között egy történeti, néprajzi, művészettörténeti gyűjteményt hozzon létre. Csakhamar sikerült a legfontosabb javításokat elvégeztetni és így megnyílhattak az első kiállítások, amit a közönség szinte követelt, mert ez a műemlékegyüttes, nemzeti zarándokhelyként mindig nagy látogatottságnak örvendett. A két év alatt is rengeteg, elsősorban néprajzi tárgyat gyűjtött, csaknem kétezer fényképfelvételt készített, de még tudományos feldolgozó munkára is tudott időt szakítani. Több, e tájhoz kapcsolódó dolgozata közül itt csak egyet említek meg, mely nemcsak a maga korában, hanem még ma is úttörőnek számít: Adatok a szocializmus falu építkezéseinek térténetéhez {A györgytarlói tanyaközpont kialakulása - Ethnographia 64/1953. 345-408.), melyben egy bodrogközi falu létrejöttét, építkezését, berendezkedését rögzítette és értékelte 1945-1952 között. 1952 decemberében nagy várakozással és szeretettel tért vissza ifjúságának városába, Egerbe. Itt ugyan nem egy teljesen új múzeumot kell alapítani, hiszen bizonyos, igaz nem különösebben jelentős ún. „városi múzeumi" előzményt talált. Ezt kiegészítette az Érseki Líceum Múzeumának képanyaga, amely 1950-ben került közgyűjteménybe, s al6