Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)

Nemes Lajos: Eger város „hegyrendészete” a XVIII. században

ban írja, hogy „a birtok a hagyományos társadalmi és közigazgatási kereteket is felbontotta, a birtokosokat nem községenként, városonként foglalta egybe, hanem szőlőhegyenként - hegyközségek szerint. A hegyközségekben a különböző jogállású és különböző illetőségű birtokosok összefogására, a termeléssel kapcsolatos elengedhetetlenül szükséges közös intézkedések végrehajtására alakult szervezetet kell keresnünk."

4 Eger annyiban is eltért a többi szőlőtermelő vidéktől, hogy a város határában és pusztáin fekvő szőlőhegyek birtokosai a kevés számú extraneust leszámítva helybéli lakosok voltak. Míg a Hegyalján az extraneusok száma elérte a birtokosok 40-50%-át, s gazdasági súlyuk jóval meghaladta a helybéliekét, addig Egerben számuk elenyésző volt.

5 Ezen gondolatok előrebocsátásával vizsgáljuk meg, hogyan alakult ki az egri hegyrendészet intézményrendszere és hogyan funkcionált az a gyakorlatban. 1. Eger város hegy rendészé tértek kialakulása és fejlődése 1687-től 1748-ig A fejezet időhatárai magyarázatra szorulnak. Az 1687. évi dátum magától adódik, mivel ebben az évben foglalták vissza Eger városát a töröktől. Ezt követően egészen 1748-ig a szokásjog érvényesült a hegyrendészet fejlődésében, melynek egyes elemeit írásos formában is megőrizték a tanácsjegyzőkönyvek, de egységes rendszerbe nem foglalták. Az első részletes, mindenre kiterjedő hegyrendészeti szabályzatot 1748-ban adta ki a városi szenátus. Az 1687. évi visszafoglalást követő évtizedben kaotikus állapotok uralkodtak az egri határban, s így hegyrendészetről sem beszélhetünk. Erre utal a város lakosainak az a panaszirata, melyet Fenessy György egri püspökhöz írtak 1697-ben. Ebből kitűnik, hogy a város határának és pusztáinak kiterjedése bizonytalan, s a szőlőhegyeknek sincs biztos elnevezése. A szőlők megművelését akadályozza a munkáskezek hiánya, melyet súlyosbít az is, hogy a munkások napszámbérét nem szabja meg senki. Szőlőkerülők hiányában nem voltak biztonságban maguk a szőlők, a szőlőalja, a termés és a promontóriumokon található építmények, kunyhók sem. A szőlőkarókat a gazdák kénytelenek voltak ősszel kiszedni és hazahordani, hogy el ne lopják, s tavasszal ismét kivinni birtokukra. Nem utolsó probléma volt az sem, hogy a lakosság egy része állatait a szőlőkben legeltette." Ebben az időszakban csak egyéni kezdeményezést feltételezhetünk, mely elsődlegesen a szőlők védelmét jelenthette. Az 1960. évi „Edelspacher-féle" összeírásban lajstromba vettek egy szőlőpásztort, akit feltehetőleg a későbbi gyakorlathoz hasonlóan, vagy egy nagyobb szőlőbirtokos, vagy néhány kisebb, egymás mellett fekvő parcellával rendelkező városi lakos fogadott fel.

7 Már az 1697. évi panaszirat időszakában is egyre sűrűbben tűntek fel az adásvételi és csereszerződésekben promontórium-nevek, melyeknek pontos tartalma, határa a későbbiekben nyert határozott körvonalat. Az 1690-ben 1974 kapás szőlőterület a XVII. század végétől intenzív növekedésnek indult, így 1724-ben már 9334 kapás, 1760-ban 23964 kapás, 1789-ben pedig 31945 kapás összterületre nőtt.

8 A szőlőterületek intenzív 4. OROSZ István: I960. 11-12. lap. 5. OROSZ István: I960. 13. lap. 6. Eger v. uro. és félsz, pere V-5/1. ; BREZNAI Imre: 1934. 172. lap. 7. Egri Érs. GLt. XII-3/a/55. Liber 58. 8. Egri Érs. GLt. XII-3/a/55. Liber 58.; Eger v. ir. B.XI/a. 15. öi. 56.; Eger v. ir. B.XXXIV./a. 62. öi. 118.; Eger v. öi. V-4/a/247-252. t