Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)

Kapros Márta: Az őrhalmi menyecskefőkötő és készítője

igénylése. Nem elég már a „gazdagosság" növelése, némi apró változtatás. Egyesek, s nem feltétlenül a legmódosabb réteghez tartozók, kezdik vállalni a normák túllépését.

46 Másrészt az 50-es években, párhuzamosan az egész női viselet „parasztos" jellegének fokozatos háttérbe szorulásával, a megrendelők egyre gyakrabban jöttek olyan igénynyel, hogy „szerényebb" legyen a főkötő, ne olyan „cifra". Ez az élénk színű művirágok elutasítását, a díszítettség egyszerűsödését jelentette. Innen már csak egy lépés a főkötő viselet elhagyása. Dolgozatommal elsősorban az volt a célom, hogy betekintést adjak egy, a szakirodalomban eddig kevésbé kutatott specialista, a főkötővarró tevékenységébe. A múzeumi anyag és részben az emlékezet segítségével lehetőség nyílt rá, hogy egy község egy - bár meghatározó - viseletdarabjának alakulását, változásait végigkísérjük a múlt század utolsó harmadától a „kivetkőzésig". A kirajzolódó kép további adalékokat szolgáltat azon általános törvényszerűségekhez, amelyeket a parasztviselet, s tágabb szemszögből a népművészet fejlődéséről az utóbbi években napvilágot látó, korszerű hazai szintézisek megfogalmaztak. Azzal a megszorítással, hogy a vizsgálat helyszínéül választott vidéken e folyamatok az ország központi vidékeihez viszonyítva bizonyos késéssel mentek végbe, s ez némi sajátosságot is eredményezett. 46. Egy példa az egyéni ízlés fokozott érvényesülésére. A Palóc Múzeum gyűjteményében van egy, díszítésmódjában lényegesen elütő darab (64.38.1. ltsz. Gyűjtő: ZÓLYOMI József). Amikor megmutattam Bíró Viktornak, 40 év elteltével is azonnal tudta, hogy kinek készült: „Úgy akarta, hogy tiszta fehérbül legyík. Ne tegyek bele rézcsipkét, (helyette) vett ilyen vastag kivarrott csipkét. Meg lúdgéga se. Csak fehér szalag. Mondtam, nem lesz szép. Kell a rezes bele. De nem. Neki úgy tetszik." 215