Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)

Kapros Márta: Az őrhalmi menyecskefőkötő és készítője

les ezüstcsipkével szegve. Az utóbbival párhuzamosan futó, szakaszosan váltogatott színű szalagokból varrott csüvisk alkotta kereten belül három, bolti díszcsík fut függőlegesen: a középső ezüst, a másik kettő arany színű sodrott szálakból, apró flitterekből áll. A csüngő keskeny végein a rézcsipke tövébe még egy-egy gyöngysort varrtak fel. A díszítmény nem borítja be a lecsüngő egész felületét. Bokréta ide is került: egy apró rózsabimbó alól kukoricák lógnak le, végeikhez színes fényes gyöngyből kis füzéreket varrtak. - Emlékezet szerint ekkor még a „helykötős csüngőjű" főkötő volt általános, de művirágot már ezekre is tettek. Időben tovább haladva, mind részletesebb információval szolgálnak adatközlőink, s új forrásként bekapcsolhatók a fényképek.

41 Hozzávetőlegesen 1920-ig méretben, formában szembetűnő eltérés nincs. Viszont egyre nyilvánvalóbb a főkötő fokozott merevítésére irányuló törekvés. Ezt részint több textilréteg alkalmazásával érték el, részint belülre utólagosan felférceit kemény papírral.

42 A főkötő egészének külső borítása sifon, s a 10-es években már bíborvásznat használtak bélésként. A kontyot fedő rész díszítésében egyre alárendeltebb szerep jut a színes selyempántlikáknak. Helyükre ezüst szalag került, amit már kizárólag „csüviskbe szedve" alkalmaznak. Sűrűbb a gyöngyözés, de mind ritkábban használják hozzá a színes gyöngyöket. Részint a főkötő merevítését is szolgálja, de egyben a díszítés szempontjából meghatározó szerepe van annak, hogy a csüngő egész felületét beborítják a rézcsipkével. Pontosan nem tudjuk, mikor készültek először így főkötők, de a 10-es években már ez általános. A lecsüngő alján keresztben futó díszítménysorok (javarészt boltban vett díszcsíkokból) száma nő, szegőnek hosszabb, flitteres rojt kerül. így hangsúlyosabbá válik e főkötőrész végeinek vízszintes irányú lezárása. Mivel az egyre kedveltebb, készen vett díszek ezüst, kisebb részben arany színűek, a főkötő egészét illetően a fémes szín válik meghatározóvá. Ezt tükrözik a kialakult megkülönböztető jelzők: szemben a régi „helykötős feketével", az új divatú „rezes". Élénkebb színhatást csak a bokréták adnak, bár ezekben is megjelenik már a 10-es évek elején a fém rezgő. A háború éveiben a viaszvirág alkalmazása - feltehetőleg beszerzési gondok miatt - elmarad, textil művirágokat vesznek helyette. Az 1920-as években a főkötő „megnő". A csüngő egyre hosszabb, majd szélesedik. A kontyot fedő rész belső mérete alig változik. Viszont a merevítésben döntő szerepet kapó házivászon többrétegű alkalmazása, a felrakott díszek szaporodása, a bokrétához vett nagy virágelemek együttesen nagyobbá teszik azt. Azáltal, hogy a homlokpánt így megvastagodik, a főkötő feneke hátulról keresztben nyújtottabbnak hat. A díszítésben elterjed és egyeduralkóvá válik a villuska, másik meghatározó az immár kizárólag ezüst színben használt fényesgyöngy. Új az utóbbiból készült füli és szállító. Az alárendelt helyen itt-ott még megtalálható selyemszalag csüvisksorok kizárólag a bokréta virágaival harmonizáló színek pasztell árnyalataiból készülnek. A bolti díszcsíkok között sem találunk más színűt, mint ezüstöt. 41. Részint MALONYAY hivatkozott illusztrációi, részint a Néprajzi Múzeum fotótárából a többségében GYÖRFFY István, továbbá FARKAS Pál, GÖNYEY Sándor, FÉL Edit, RÉVÉSZ Ágnes, VARGA Marianna felvételei, valamint a balassagyarmati Palóc Múzeum fotótárából FÉNYES Dezső és MANGA János képei. 213