Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)

Kapros Márta: Az őrhalmi menyecskefőkötő és készítője

Következett a tulajdonképpeni főkötőrész díszítése. Ehhez részben előre elkészítették a díszítménycsíkokat 5-6 méteres darabokban. A szabásnál fennmaradt sifont, bíborvásznat 3-4 cm széles darabokra felvágták, felhasogatták, s hosszában összevarrták. A bíborvásznat kettőbe hajtva hozzafércelték a göndörrojtot a hajtás mentén. A lúdgéga alá viszont a sifon kellett, mert annak több tartása volt. Az ezüst szalagot „csüviskbe (tövisbe) szedték". Ez úgy történt, hogy két oldalról szembe, kettőt-kettőt csavarva a szalagon két, egymás mellé simuló kúpformát kaptak, s leöltötték a sifonhoz. Jobbról balra haladva ismételték ezt, egymás mellé rögzítvén a csüviskek alját, míg „hegyük" túlnyúlt a sifoncsíkon. Egyébként a sifonnak ezt a felső szélét kb. centiméteresen visszahajtották, „hogy ne nyúljon el". Tehát az előkészített díszítménycsíkok egyik oldalán volt a cifra, másik, szegetlen oldaluk a felerősítéshez szolgált. A főkötővarró először a hátlap alsó vonalától indítva, kisebb-nagyobb (attól függött, „hány soros" díszítést tervezett), csaknem négyzetes, de mégis függőleges irányban kissé megnyújtott borítást varrt fel ezüstcsipkéből. Volt, hogy négy réteget is tett egymásra, hogy a sifon alap ne látszódjon. Majd a főkötő két részének összedolgozásától a homlokpánt arcot keretező oldala felé haladva, elkezdte felváltva „rakni" az előre elkészített díszítménycsíkokat. Nem volt kötött szabálya, mikor melyik „feküdt ki jobban", azzal indult. A csík cifrázott oldala hátrafelé néz, s kicsit kinyúlik a hátlap síkja mögé. Szegetlen vége a homlokpánton fekszik. Közvetlenül a díszítmény tövében vezetve a varrást, rögzítették, majd a főkötő szélénél a csíkot elvágták. A következő sort hasonló irányban fektették az előbbi fölé, de úgy, hogy a díszített oldal még kijjebb nyúljón a hátlap körül. A csík levarrása szorosan az előző varrása elé került, ezáltal a második csík cifra széle kissé megemelkedett. így folytatták a többinél is. A csíkoknak a rögzítésük fölött szabadon álló sávja egyre szélesedett, s a szoros egymás mellé történő felvarrás eredményeként az utolsó már merőlegesen állt ki a homlokpánt síkjából. Az arcot keretező széltől viszont hátrafelé haladva, de hasonló módon varrták fel a sorokat. Itt már figyelte a főkötővarró, hogy a hátulsó sáv csíkjaival középről nézve tartsa a szimmetriát. Hogy hány díszítménysor került fel, ezt a hozzávalók vásárolt mennyisége szabta meg. Ha nagyon sokra elég volt, a fölvarrt csíkokat keresztben még átöltésekkel összeszorította a főkötővarró, s így szinte összefüggő felületet adott ki a két díszítmény sáv teteje. Ahol a kétfelől induló díszítménysorok szegetlen vége összeért, ezüstrojt csíkkal, vagy más, készen vett díszcsíkkal, egy-két sor színes selyemszalagból készült csüviskkel fedték le, noha ez a művirág borítástól úgysem látszott. A szalag formázása ilyenkor hasonló módon történt, mint a lúdgéga esetében, csak a tövisek, a levarrás eltérése miatt merőlegesen álltak a homlokpánt síkjára. Most következett a villuskázás, gyöngyözés. Ez végig hátulról az arcot keretező szeges irányába haladva történt. A hátlap ezüstcsipke rátétének szélétől, három oldalról keretezve azt, felváltva varrt fel a főkötővarró villuskát és fényesgyöngy sorokat. Az utóbbinál 3-4 szemet felvett a tűre, szorosra húzta, s leöltötte az anyagba. Esetenként a hátlap textilrétegei közé egy hasonló formájú keménypapírt is becsúsztatott. így könnyebb volt vele dolgozni, mert a tű nem szaladt túl a felső sifonborításon. Vannak főkötők, ahol a villuska- és gyöngy sorok közé készen vett díszcsíkokat is varrt. E díszek szögletes formában történő rögzítése következtében az egyébként íves felső záródású hátlap keresztben nyújtottabbnak, felül csaknem egyenesnek tűnik. Miután így a hátlap szabadon maradt felületét teljesen beborította a készítő, továbbra is az arcot keretező rész irányában haladva a már felvarrt ezüstszalagos sorok csüvisk]e\nek csúcsához öltögette hozzá a villuskát, fényesgyöngyöket. A díszítés összképét végül is a főkötő „gazdagossága" határozta meg. Volt olyan „tömött cifrájú", amelyen a csüviskek ki sem látszottak, míg másokon a lúdgégás sorok egy része szabadon maradt, könnyedebb hatást eredményezve. Egyébként Bíró Viktor hangsúlyozza, hogy a sorok felvarrása igényelte a legnagyobb odafigyelést, ügyességet, mert a díszítésen túl, e mun208