Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)

Paládi-Kovács Attila: Népi mészégetés a Gömör-Tornai karsztvidéken

kából van, akárcsak a kocsiszekrény végeit lezáró, sínben járó súberek. A két elülső rókonca afergettyűbe van becsapolva. A gömöri magyar mészégetők elsődleges piackörzete a Sajó folyó és a belé futó kisebb folyók (Murány, Túróc, Balog, Rima, Gortva) térsége volt. Kiterjedt a dél-gömöri Erdőhátra, Felső-Borsodra, - különösen Ózd vidékére -, Heves és Nógrád közeli peremvidékére. Tornából és a Csermosnya völgyéből szállították az égetett meszet Abaújba, a Cserehát és a Hernád-völgy falvaiba, sőt Szepes megyébe is. A gömöri mészégetők piackörzete érintkezett a Bükk hegység magyar és szlovák mészégető falvainak körzeteivel, sőt helyenként átfedések is előfordultak közöttük.

29 Ózd vidékén például a bélapátfalvai, upponyi meszesek és az aggtelekiek egyaránt „faluztak", azaz faluról falura haladva árulták a meszet. A bükkiek olcsóbban adták és többet eladtak, az aggtelekiek áruja drágább volt, mert a vidék népe is jobb minőségűnek ismerte el az aggteleki meszet.

30 A Bükkből és Aggtelekről főként lovas szekerekkel jártak a meszesek. Ritkán indultak útnak ökrös szekérrel. Lucskáról (Csermosnya-völgy) viszont az 1920-30-as években is csupán ökrös szekerekkel szállították a meszet Rozsnyóra (Roznava), Dobsinára (Dobsina), Szomolnokra (Smolnik), Iglóra (Spisska N. Ves.), sőt a Szepesség távolabbi településeire is. Rendszerint négy-öt napig voltak távol a lassú ökörfogatokkal. A mészfuvarozásban részt vettek az égetéshez nem értő lucskai, barkai ökrösgazdák is.

31 Aggteleken a mészkemence kihűlésekor ott volt már a „falu összes kocsija". A szekeresek között a mészégetők kimérték a meszet. A gazdák attól függően vállalták 5 vagy 10 q mész szállítását és eladását, hogy milyen fogatuk és szekerük volt. Minden szekeresnek megszokott útvonala volt. Megosztották egymás között a piackörzet falvait. Szerencsés esetben 4-5 nap alatt sikerült túladniuk a mészen, de megesett, hogy 8-10 napig is elhúzódott egy fuvar. Amikor beértek egy-egy faluba, elnyújtott hangon kiáltozni kezdtek, hívták a vásárlókat. Rendszerint azt kiáltották, hogy „meszes", „meszeeet", „meszet vegyenek asszonyok". Meszeléshez főként ünnepek előtt vásároltak tőlük a falusi családok. Ilyen időszakban néhány kilós kis tételekben árusították ki az egész rakományt. Szerencsés volt az a fuvaros, aki egy-két tételben el tudta adni a rakományát. Az is örülhetett, aki rendelést kapott, s legközelebb megadott címre szállíthatott. Az aggteleki meszesek sátoros szekere vesszőből font oldal- és faroskasokkal volt ellátva, hogy az apró mész se peregjen el útközben a szekérről.

32 Századunkban már ponyvából készült sátor védte az esőtől a rakományt és a fuvarost. A ponyvát mogyoróvesszőkből félkörösen meghajlított kávákra, bordázatra húzták ki. Régebben biztosan használtak gyékényt is, de arra már a legidősebbek sem emlékeznek. Hazatérve az útról a fuvarosok elszámoltak a mész árával és megosztoztak a bevételen. Az 1930-as évek végén a fuvarosgazda többet kapott a bevételből, mint a mészégetők. Ha a követ és a fát is a gazda szállította a kemencéhez, majd ő vitte a meszet eladni, akkor a bevétel 75%-át kapta, s 25% illette meg a két mészégetőt. Az 1930-as években mázsánként 1 pengő ötvenet kapott a fuvarosgazda, 50 fillér jutott a két mészégetőnek. Voltak olyan évek, amikor a vevők nem tudtak pénzzel fizetni a mészért. Olyankor elfogadtak mészért cserébe terményt, szalonnát is. Legutóbb a felszabadulás után virágzott a cserekereskedelem, az új forint bevezetését megelőző időszakban. Akkoriban kizárólag terményért tudták elcserélni a meszet. Ózd vidékén adtak nekik vasat is, mert 29. BAKÓ Ferenc 1951. 326-328; VIGA Gyula 1980. 255. A piackörzetekhez: 2. kép. 30. Szerző helyszíni megfigyelése Ózdon az 1950-es években. 31. Bendzsuch József (szül. Lucskán 1897-ben) közlése 1978-ban. 32. BÓDIS Ilona 1983.193., MOLNÁR Ágnes 1983. 134. 13* 195