Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)

Petercsák Tivadar: Egy gazdasági közösség a XX. század első felében. (A felsőtárkányi „volt úrbéres gazdaközönség”.)

A közgyűlési jegyzőkönyvek és a recens adatok alapján megállapíthatjuk, hogy a közbirtokosságnak fontos gazdasági funkciója volt Felsőtárkány életében. Bizonyos feladatok ellátására koordinálta a jobbágyfelszabadítás után létrejött kisparaszti gazdaságokat. Fő feladata az volt, hogy kezelje az osztatlan közös tulajdont képező legelőket és erdőket, gondoskodjon azok szakszerű ápolásáról, felfogadja a közösségi alkalmazottakat, és biztosítsa a falu állatainak legeltetését, az állatállomány újratermeléséhez szükséges apaállatokat, valamint a közös erdő évenként kitermelhető fájának a tagok közötti elosztását. A tagok a szántóföldjük után járó legelő- és erdőilletőség alapján legeltethettek a közös legelőkön, illetve részesültek a fából. Az illetőséget a szántóföldtől külön is eladhatták. A közbirtokosságnak sajátos szervezeti rendje volt, amelynek alapját a központi rendeletek alkották, de sok helyi vonás is színezte tevékenységét. A szervezet gazdálkodása a két fő funkció ellátására irányult. Főbb kiadásaikat az adók, erdőkezelési járulékok és az apaállatok vásárlásai jelentették. Ezek biztosítása sokszor okozott gondot a gazdaközönségnek. A két funkció szerves összhangját és egymásrautaltságát jól példázza az 1937-es alispáni rendelet ellenében hozott - korábban már idézett közgyűlési határozat, miszerint a legeltetési funkciókat az erdőterületből származó haszon nélkül nem tudnák ellátni. A közös tulajdonok nem tették lehetővé, hogy a tagok pénzbeli juttatásban részesüljenek, sőt az állattenyésztés érdekében sokszor anyagi áldozatvállalásra is kényszerültek. A kiadások fedezéséhez szükséges anyagiakat részben a közös erdő fájából történő eladással, részben a tagokra illetőségük arányában kivetett hozzájárulási díjból biztosították. Az erdő jövedelem-kiegészítést is jelentett a tagságnak, hiszen az illetősége után kapott fát szinte mindenki eladta, és a saját tüzelőjét gallyfából szerezte be. A faosztásnál alkalmazott nyilasolás, az erdőterület nyilasokra osztása az ősi földközösségi határhasználat gyakorlatára is utal. A felsőtárkányi volt úrbéres gazdaközönség a termelőszövetkezet megalakulásáig jól ellátta feladatát, és biztosította a kisparaszti gazdaságok működését, valamint a földművelés és állattenyésztés egyensúlyát. IRODALOM BAKÓ Ferenc 1951. A magyar paraszti mészégetés kutatása. MTA II. Oszt. Közi. Muzeológiai sorozat I. 2. sz. 283-330. 1955. Felsőtárkány község lakodalmi szokásai. Ethnographia LXVI. 345-408. 1963. A Bükk hegység mészégetőinek munkaszervezeti formái. Az Egri Múzeum Évkönyve I. 297-315. 1966. A májfa és a májusi kosár Heves megyében. Az Egri Múzeum Évkönyve IV. 257-304. 1968a. A mészégetők életmódja a Bükk hegységben. Az Egri Múzeum Évkönyve VI. 267-287. 19686. Mészégető kunyhók a Bükk hegységben. Néprajzi Értesítő L. 67-91. 1969. Népi építkezés Eger környékén a XVIII. század derekán. Az Egri Múzeum Évkönyve VII. 257-309. 1977. Bükki'barlanglakások. Miskolc. 1986. A szerelmi ajándék formái Felsőtárkányon. In. : Az életmód változása egy bükki faluban (Szerk. PETERCSÁKTivadar). Budapest-Eger. 9-19. CSIBA Lajos 1958. A tejfalusi közbirtokosság történetéből. Néprajzi Közlemények III. 4. sz. 311-337. DELI Edit 1984. Közbirtokosságok, legeltetési társulatok a Szuha-völgyben. A miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 22. 84-90. FÖLDES László 1962. Egy alföldi juhtartó gazdatársaság. Néprajzi Értesítő XLIV. 27-80. 158