Agria 22. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1986)

Bodó Sándor: A mezőgazdasági termelés igaereje Magyarországon 1895-ben

A gyöngyöspataiakat hasonló falucsúfolókkal illették: „patai négylábú szamarak", a nagyrédeiek szerint pedig „a pataiak a Szentkútról jövő búcsúsok helyett a szamarak elé harangoztak".

19 *** Összegezve az 1895-ös fogatstatisztika tanulságait, az igaerő táji tagolódásáról megállapíthatjuk, hogy a Kárpát-medence középső területein a XIX. század végén már erőteljesen domináns szerepe volt az igavonó lónak. Zömmel kettős fogatokat alkalmaztak, de jelentős volt az egyes fogatok száma is. A szarvasmarha domináns igaerő-szerepével Erdélyben, a Dunántúl nyugati területein és a Felvidék néhány vármegyéjében kell számolnunk. Az utóbbi területeket két erőteljes tényező jellemzi. Egyrészt az, hogy e vidékeken mindenütt igen magas volt a jármolt tehenek aránya, másrészt pedig, hogy a parasztság túlnyomó többségben, 94-95%-ban kettős fogatok igaerejével végezte mezőgazdasági tevékenységét. Azokon a területeken, ahol dominánsan a lovakat igázták, igen alacsony volt a tehenek fogatos igénybevétele. A vonóökrök alkalmazását pedig az jellemezte, hogy viszonylag csekély (33,5% körüli) volt a kettős fogatolásuk aránya, s az ököriga zöme négyes fogatokból állt. A felvidéki régióban jó néhány vármegye területén változó mértékben, de általában kiegyensúlyozott arányban használták a kettős és négyes ökör- és tehénfogatokat. Megfigyelhető még, hogy az igaerő nagysága szempontjából három csoport különíthető el egymástól. Vannak területek, ahol igen nagy részarányt alkottak az egyes lófogatok és a kettős szarvasmarhafogatok, - tehát gyenge igaerejű fogatokat alkalmaztak — mégpedig a domináns szarvasmarha-régiók vidékén. A kettős ló, a kettős és négyes ökörfogatok — tehát egy közepesen erős igaerő — az ország északi vármegyéit (Bars, Esztergom, Nógrád, Abaúj, Gömör, Zemplén) jellemezte. Az erős igaerőt - kettős, hármas és négyes ló-, valamint négyes és hatos ökörfogatokat — az ország középső és déli vármegyéiben, az Alföld területén alkalmazták. Az igaerő táji típusainak kialakulásához mindenekelőtt a gazdaságföldrajzi tényezők — emitt a hegyes-dombos, erőteljesen erdős tájék, a sűrű településhálózat, a mezőgazdasági művelés rendelkezésére álló szűkös határok, amott a sík területek, kötött talajok, a ritka településhálózat, a nagy kiterjedésű határok, s a fogatokkal teljesített nagy távolságok — járulhattak hozzá. A későbbi állatösszeírásokban fellelhetők ugyan olyan tendenciák, amelyek megerősítik az 1895-ös statisztika adatait, mivel azonban legfeljebb igázott ökrök és tinók számát rögzítik, vagy pl. az 1935-ös mezőgazdasági üzemi adatok között korlátozottan, s láthatóan jelentős hiányosságokkal közlik az igásfogatok számát,

20 nem kapunk elfogadhatóan pontos képet a fogatok mennyiségéről és összetételéről, nem ismerjük az igába és hámba rendszeresen alkalmazott tehenek és lovak számát, így statisztikusán nem követhető az 1895-ös adatok alapján felvázolt állapot mozgása, változása. Mégis úgy vélem, a XX. században tovább élt az igaerő — minden bizonnyal jóval korábban kialakult — táji differenciáltsága, rohamosan csökkent az ökrök felhasználása a parasztság gazdasági tevékenységében, az állati igaerő folyamatosan fogyó egészében pedig arányát tekintve nőtt a lovak és a tehenek részesedése. 19. Dobó István Vármúzeum, Palóc Adattár, felderítő kérdőívek. Bereznai Zsuzsa szíves közlése, Ш. saját gyűjtésem. 20. Magyarország mezőgazdaságának főbb üzemi adatai az 1935-ös évben. 1938. 14-15. 199