Agria 21. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1985)

Viga Gyula: Bükk hegységi adatok a jószág teleltetéséhez

ily módon való feletetése - hozzászámítva a trágya és az igaerő hasznát - kifizetődőbb volt, mint a takarmány eladása. Teleltetésre elsősorban a kis és közepes földdel rendelkező gazdák vállaltak állatot, a nagy gazdáknál volt annyi jószág, ami felélte a takarmányt. Az említetteknél viszont kevesebb volt az állat, sőt, a kisebb gazdák nemegyszer azért vállaltak teleltetést, hogy a tavaszi szántáshoz legyen igaerejük, mert nem voltak állataik. Alkalmanként szűkös takarmányukra is vállalták a teleltetést, s ilyenkor bizony kukoricaszáron tartották a jószágot, amelynek a téli trágyahordás és a tavaszi szántás is kivette az erejét, leromlott, s amint egy bogácsi adatközlő megfogalmazta „teleltetés helyett szeleltetés lett a dologból". A jobb gazdáknál azonban alkalmanként úgy feljavult az ökör, hogy a tulajdonos tavasszal vásárra vitte, s egy gyengébbet, olcsóbbat vett helyette. Az őszi megállapodás során kikötötték, hogy fogatolja-e a teleltető gazda az állatot. Ha használta a téli trágyahordáskor és a tavaszi szántáshoz, akkor kevesebb pénzt fizettek érte. Falvanként 6—8-10 gazda volt, aki teleltetést vállalt, egy-egy helyen általában 2 állatot tartottak ki. A telepes falvak igás ökör és növendékállat-állományának kb. 1/4—1/3 részét tudták otthon kiteleltetni, a többit telelőbe adták. A telelőben állandóan istállón tartották az állatokat, még áprilisban sem hajtották őket a friss fűre. Az időjárástól függően József napig, gyakrabban Szent György napig tartott a teleltetés, attól kezdve már otthon is meg tudták oldani a legeltetést, valamint megkezdődött az erdészeti fuvarozás. Csupán egyetlen esetre emlékeztek az adatközlők, amikor egy üsző elpusztult a telelőben: bükkszentkereszti adatközlőm szerint a helyi bíró és a hejőpapi jegyző intézte kártérítési ügyét, melyet a hejőpapi gazda által kifizetett kártérítéssel zártak le. Telelőbe elsősorban igás ökröket és növendék állatokat adtak, ritkán azonban tehenet is teleltettek. Pl. Répáshutáról, akinek több fejős tehene volt, s nem tudta kiteleltetni, télre Mályinkáia., Felsőtárkányta. vagy Szilvásváradra, adta. Ilyenkor a tejhaszon volt a fizetség a takarmányért. A takarmány szűke miatt a jószág tartásában másfajta kapcsolat is élt falvaink között, amely azonban ritkább volt, s nyomát ma nehezebb is megragadni. Ennek során felfolyatott üszőt adtak tartásra nagygazdáknak, akiknél 2 évig volt a jószág, s harmadik borjával került vissza eredeti tulajdonosához. Két borjú és a tejhaszon tehát az új gazdáé volt, s a harmadik borjú hozta először az eredeti tulajdonos hasznát. Harmadik borjúig néha falun belül is vállalták az állatot, de telepes falvaink alföldi jellegű, mezőgazdasági falvakba adták. A teleltetést mindenki maga intézte, a közbirtokosság, Ш. legeltetési társulat nem közvetített benne. A legidősebb adatközlők emlékezete szerint ez a kapcsolat, a teleltetés rendszere már apáik idejében is élt, kezdeteit nem lehet kellő biztonsággal visszanyomozni. Aligha tévedünk azonban, ha azt gondoljuk, hogy ez a kapcsolat is része annak a két évszázados gazdasági összefonódásnak, munkamegosztásnak, amely a bükki telepes falvakat a táji munkamegosztás vérkeringésébe kötötte. Az állatok teleltetése egyik eleme a hegyi települések és az alacsonyabb térszíneken fekvő parasztfalvak közötti munkamegosztásnak: a hegyvidéki falvak számára létszükségletet jelentő állatállomány egy részét a mezőgazdálkodó népesség tartja az év egy részében, de ugyanakkor az állatok munkaerejét is felhasználja sajátjainak megsokszorozására, beépíti tehát azt saját termelő tevékenységébe, s egyúttal értékesítve termékfeleslegét, fölös takarmányát. A teleltetés bemutatott rend8. Szabó Emészt 83 éves, Bükkszentkereszt 271