Agria 18. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1980-1981)
Dancza János: Visszaemlékezés az egri városi múzeumra
talajon végzett munka közben is. A talpuk bőre ehhez edződve kérges és kemény volt, a sarkukon gyakran megrepedezett. Ez volt a boldog „ferencjózsefi" időkben az egri parasztság sorsa, amit csak az első világháborút követő idők változtattak meg. (Jellemző arra az óriási változásra, ami a napszámos parasztok és munkások életszínvonalában a felszabadulás után bekövetkezett a következő eset: Nelken József egri bőrdíszműves 1928-ban távozott külföldre, ahonnét csak 1953-ban jött haza látogatóba. A Széchenyi utca 7. szám alatti egykori üzleténél megállva nézegette a főutcán járókelőket és megkérdezett egy férfit, hogy milyen ünnep van ma? A válasz, hogy nincs semmiféle ünnep. „De miről gondolja, hogy ma ünnep van? - kérdezte a megszólított." „Hát arról - mondotta Nelken, - hogy eddig még nem láttam egyetlen mezítlábas, és foltos ruhájú felnőttet vagy gyereket sem." Az 1. világháború után pár év múlva már végképp eltűntek a lábszárakra feszülő, elöl a comb tájékától lefelé húzódó, huszáros paszomány díszítésű nadrágok és ugyancsak paszományos díszítésű ujjvéges kabátok is. Most már nyáron sem hordták a gatyát, se munkába a szűkebb szárút, sem ünnepre a többszélű fehér gyolcsból készültet. Pedig a munkába hordott gatya a rekkenő hőségben végzett kemény munkához nagyon praktikus, szellős ruhadarab volt. A jellegzetes egri, fekete posztóból készült és vörösbélésű, csodálatosan szép szűrökről, a bandzsur vagy más néven farkasrekli, a huszárkáról nem is szólva. Ezeket már felváltotta a télikabát, a fűzőscipő — hétköznap — a bakancs, a hosszúnadrág vagyis az iparosokéhoz hasonló viselet. Amikor az említett néprajzi anyagot kezdtem gyűjteni, az említett férfi viseleteknek már hírmondójuk sem volt, de tudtam, hogy még van belőlük néhány darab, csak fel kell kutatni. Ez a munka nagyon hasonlított egy nyomozó munkájához, pedig néhány ócskást is beszerveztem a gyűjtéshez. A nehézséget az okozta, hogy mint említettem, a földműves nép nem dúskált a ruhaneműekben és akinek még volt rendesebb ruhája és csizmája, ezt arra tartogatta, hogy halála után abban temessék el. Hogy milyen elképesztően nehéz volt e gy _e gy darabhoz hozzájutni erre csak két példát említek meg. Egy pár eredeti egri csizmát három évi utánjárással, egy eredeti pörgekaiapot négy évi hajsza után sikerült megszereznem. Egy másikat egy alkalommal a határban egy madárijesztőnek a fejéről emeltem le. Egészen más volt a helyzet a női viseletekkel. Ezek, ha egy kissé átalakítva is, de még a húszas, sőt a harmincas években is éltek. A szoknyák egy kissé meghosszabbodtak, de már nem vettek alájuk 3—4 kikeményített szoknyát, ami ráncokba volt szedve. Emiatt korábban a lányok és a menyecskék székre vagy lócára le sem ülhettek, mert tönkre tették volna a kikeményített ráncokat. Elhagyták a haj befonásához használt színes, rózsás, széles selyem szalagokat és a tarkón ülő, fehérpapírból készült lapos dobozkát, aminek a szélei csipkeutánzatúak voltak. Ezt a kis papírdobozkát is takarta a haj befonásánál használt széles szalag, úgyhogy magából a hajból csak az látszódott, ami a fejen volt, de a befont részből semmi. Kiment a divatból a színes harántcsíkos harisnya, ami pamutból készült és helyettük finomabb, egyszínű harisnyát kezdtek hordani. Elmaradt a nevezetes everlasting (népiesen eberlasztin) cipő is. Ez a cipő hosszúszárú, anyaga erős, selyemszínű vastag textília volt. Nem fűzős, hanem cúgos cipő volt, vagyis kétoldalt gumírozott fekete, textilbetétes, ami a felhúzásnál és a lehúzásnál igényelt tágulás után eredeti méretére húzódott össze. A felsőrészen egyedül az orr-részen volt egy 3—4 cm-es bőrrész az ún. kapli, ami néha lakkbőrből volt. Helyette télen már magasszárú fűzős cipőt, nyáron pántos félcipőt viseltek a régebben általánosan hordott papucs helyett. Egyik-másik merészebb lány vagy menyecske már a húszas évek közepén is felhúzta a selyemharisnyát, amiért az öregebbek meg is szólták őket. Kezdték elhagyni a szép, színes kasmírkendőket és a jókora méretű, rojtosszélű nagykendőket is. A régi fajta 224
