Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 16.-17. (1978-1979)

Bakó Ferenc: Palóc hadas település a Mátraalján

mert a mai templom közelében a török hódoltság után kő templomról tesznek jelentést a hercegprímásnak, amiről joggal feltételezhető, hogy középkori eredetű volt. Ebből következik, hogy maga a település is mai helyén volt a középkorban, a jelenlegi faluszerkezet tehát több száz éves fejlődés közvetlen következménye. Emellett azonban a lakosság történeti tudata egy sajátos települési formának emlékét őrzi, és ez eltér a jelenlegi zárt faluszerkezettől. A több adatközlőtől is gyűjtött hagyomány lényegét összegezve, olyan településmód rajzolódik ki, amelyen belül az egyes házcsoportok egymástól többé kevésbé távol álltak, de ugyanakkor közös névvel élő faluközösséget alkottak. A hagyomány szerint a ma élő családok egy része a határ négy különböző pontjáról költözött be a faluba, ez azonban igen régen, évszázadokkal ezelőtt történt. Bár e szétszórt településtípus a Kárpát medence egyes tájain — a szakirodalom szerint — előfordul,

6 a Mátra vidékén és az Északi Középhegység körzetében eddig ismeretlen volt. A lakosság összetétele, létszáma és az egyes családok jelenléte Derecskén legrégebben a XVI. századi dézsmajegyzékekből ismeretes. Ezeket az információkat tovább bővítik a török adóösszeírások és a fentmaradt jobbágyneveket tartalmazó iratok. Az adatokból két következtetés vonható le, az egyik a családszervezet formájára, a másik a népesség egészének stabilitására vonatkozik. Az 1550-ben összeírt 27 családfő — és család — összesen 13 házban lakott, aminek legvalószínűbb magyarázata a több generációs nagycsalád forma jelenléte. Négy esetben a családfő házas fivéreivel lakott, majd később, 1669-ben Kis János jobbágy is a maga telkén három nős, családos öccsével és két nőtlen testvérével „egy kenyéren élt". Az előbbi esetekben valószínű, de az utóbbiban kétségtelen, hogy ez a legalább húsz tagot számláló társadalmi formáció „nagycsalád" volt. A XVI. századi összeírások azon vonása, hogy kétszer annyi családfőről írnak, mint házról, úgy is értelmezhető, hogy a török kapuadó nem egyetlen lakásra, hanem a kapun belül fekvő udvarra vonatkozott, amelyen a fűthető lakás vagy lakások mellett egyéb, lakás célját szolgáló építmények — pl. kamrák — is álltak. A palóc néprajzi csoport kultúrájának egyik jellemzője a férfiak és nők külön alvása, amelyen belül a nők fűtetlen kamrában háltak. A dézsmajegyzékek és egyéb források adataiból a falu lakosságának összetételére, történeti állandóságának és változásának mértékére is lehet következtetni. A török hódoltságot megelőző és egyben első adatok 1549-ből és 1550-ből, majd a török korszak végét jelző névjegyzékünk 1696-ból ismeretes. A XVIII. század végére kialakult és a jelenlegit is meghatározó népességet az 1771. évi urbárium ismerteti, de az eddigieknél jóval pontosabb és a társadalmi megosztottságot is tükröző megközelítésben. Adataink nyomán feltárul az a társadalomtörténeti folyamat, amelyen belül, a török háborúk korszakának népirtó hadjáratai, csatározásai révén jelentősen megváltozott Derecske lakossága. Nyomtalanul eltűntek olyan családok, amelyek létszámuknál fogva a faluközösség jelentékeny csoportjai, esetleg vezető, szervező erői voltak. Ilyennek minősíthető a Kenyeres (máshol: Kinyerés) család, amely 1549-ben hat, 1550-ben négy, 1554-ben három és végül 1583-ban már csak két háztartással szerepel az összeírásokban. Ezzel véglegesen el is tűnik a falu népességéből, a családnév többé már nem szerepel forrásainkban. Hasonló történetet követhetünk nyomon egy másik derecskéi család, a Kása nevűek esetében. Háztartásaik száma 1549-ben egy, 1550-ben kettő, de később a család neve már nem olvasható az összeírásokban, sorsa ismeretlen (kipusztulás, elvándorlás, a férfiág kihalása lehetséges). Adataink tehát e két családnév XVI. századi jelenlétét, majd eltűnését igazolják, Mátraderecske földrajzi nevei azonban emléküket még jóval tovább őrizték. Az 1767. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv még Kenyeres, ill. Kinyerés fölgye határneveket említ, kétségtelen összefüggésben a középkori birtoklás emlékével, ami napjainkra már teljesen kiveszett. A Kása család neve azonban a mai napig fentmaradt. A szájhagyomány még őrzi annak emlékét, hogy a határ keleti részén fekvő Selyem rét-et a régiek még Kása rét-пек nevezték, a 219