Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 15. (1977)

Lagzi István: Adatok az egri lengyel katonai tiszti tábor történetéhez (1939–1945)

[szeptember 17. — L. I.] az esti órákban már zárt katonai egységek is átlépték a lengyel határt: Egyes helyeken hosszú autóoszlopok vonulnak be román területre. Kuty községnél annyi (lengyel) menekülő torlódott össze, hogy a román határőrség nem tudott ellenállni és kénytelen volt utat engedni a menekülőknek. A legutóbbi becslések szerint a menekültek száma már meghaladja a százezret."

17 A magyar-lengyel határt alig egy-két hét alatt átlépő lengyel katonai és polgári menekültek tízezreinek ideiglenes (egy-két napos) elszállásolása, élelmezése kezdetben komoly gondot okozott. A F elsőmagyar országi Reggeli Hírlap szerint „Mindenfelé (lengyel) menekültek, középületekben hevenyészetten felállított kórházak: minden helyet elfoglaltak a magyar —lengyel határon átözönlő menekültek. ... A magyar területre érkezett menekültek táborba szállítása szeptember 20-a után halasztást nem tűrő feladattá vált. A fogadás és a továbbszállítás meggyorsítása és ellenőrzése végett Losonczy István főispán a debreceni VI. hadtest országmozgósítási kormánybiztosa és báró Perényi Zsigmond főispán külön-külön is meglátogatták azokat a helységeket, ahová nagyobb számú lengyel menekült érkezett.

18 A magyar —lengyel határ átlépése a visszaemlékezések szerint nem minden esetben volt egyszerű dolog. Sokak számára súlyos lelkiismereti kérdést okozott a haza elhagyása. A magyar földre érkezőket a fogadtatás, a jövő várható alakulása foglalkoztatta. A fogadtatás természetesen nem volt mindenütt azonos hőfokú, a menekültek nagy többsége azonban baráti segítőkészséggel és rokonszenvvel találkozott nemcsak a határon, hanem az ország belsejében is. „1939 szeptember 18-án a 28. koniewi lövészezred töredékei a Tiszánál. . . Wrochta környékére érkeztek. A parancsnokság utasításának értelmében mindenkinek saját szakállára kellett átjutni a túlsó partra. . . [. . .] Hogyan fogadnak a magyarok? Vajon megérzik-e tragédiánkat? Ezek a kérdések nem hagytak nyugodni. A Tisza ezen a helyen (ahol átkeltünk) nem volt keskeny, az átjutás az erős sodrásban nem volt könnyű dolog. A szétszedett kocsikból tutajokat készítettünk, azokon úsztunk át a túlsó partra, ahol nagy meglepetés várt ránk. A csendőrség elvette ugyan fegyvereinket és felszerelésünket, de nem internáltak (!) bennünket, sőt egyáltalán nem törődtek avval, hogy mit csinálunk a továbbiakban. "

19 A menekültek fogadása, étkeztetése és ideiglenes elszállásolása terén jelentős szerepet vállalt a Magyar — Lengyel Menekültügyi Bizottság, a Magyar — Lengyel Főiskolai Diákszövetség, a Magyar— Lengyel Országos Cserkészkör és számos más 1939 őszén frissiben megalakult társadalmi szerv és egyesület.

20 E szervezeteknek igen fontos szerepük volt a lakosság mozgósításában is. Az egykori visszaemlékezések is jelzik, érzékeltetik a menekültek szívélyes fogadása érdekében kifejtett erőfeszítéseket. Jan Zaj ас lengyel térképész tiszt — a magyar lakosság megértő rokonszenvét, figyelmességét emelte ki visszaemlékezésében. „A magyar—lengyel határt a katonai Térképészeti Intézet parancsnokának utasítására, 1939. szeptember 18-án, a Tatár hágónál léptem át, mint az Intézet állományába tartozó tartalékos tiszt. Majd Huszt városba utaztam. Ebben a városban a kora esti órában az ott lévő összes lengyel tisztet, kb. 1500 személyt meghívtak valami nagyobb terembe, ahol hideg vacsorával fogadtak minket. . . Megfigyeltem, hogy a városka lakói átadták nekünk lakásaikat, meg vagyok győződve (arról), hogy — mint ahol én is laktam — a vendéglátók a padláson aludtak. Igen sok tiszt társamtól is ugyanezt hallottam. Szerintem ez egyedülálló vendégszeretet volt. Reggel szinte mindegyik tisztet reggelivel kínálták meg. Mivel egyre több menekült érkezett Husztra, hamarosan elvonulási parancsot adtak Budapest irányába. Ezzel egyidejűleg a városka lakói meghívták magukhoz a lengyeleket, kínálták őket, amivel csak tudták. . . mindent 296