Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 14. (1976)

Sugár István: Adatok az egri vörös bor történetéhez

őrködtek tehát a helybeli borok felett és óvták minden rendű és másutt-termettől. Az előírásban szerepelt, hogy amennyiben a városon való keresztülszállítás a rossz út miatt pillanatnyilag nem lehetséges, a hordóknak a kocsikról való lerakása a városi bíró „felvigyázása mellett történhet csak, akinek ezután figyelemmel kellett kísérni e borok mielőbbi továbbszállítását is.

58 A város tehát élve a földesurától kapott jogával, saját jól felfogott érdekéből is szigorúan védelmezte a bortermelők érdekeit azzal is, hogy behozatallal ne rontsa sem az egri bor jóhírét, sem pedig az értékesítés lehetőségét. A sötét vörös borok a filoxéra vész előtt A minőségi sötét vörös borok készítésében a XIX. század első évtizedei során igen figyelemre méltó fejlődés következett be. Ez a pozitív irányú változás több faktorból tevődött össze. Első helyen említendő a megfelelő sötét vörös bort adó szőlőfajták megléte, s a szőlőültetvényeken túlnyomó zömben való elterjedése. Egerben ebben, mint az előzőekben már láttuk, nem volt hiány. Az azonban bizonyosra vehető, hogy a paraszti kézben levő szőlők fajtaállománya ebből a szempontból minőségileg messze alulmaradt a nagyobb szőlőbirtokkal rendelkezőkkel szemben. A szőlőültetvények zömét a XIX. század derekán a lúdtalpa szőlő alkotta, mely tulajdonképpen a kadarka egy változatának felel meg. A vörös bort adó szőlőfajták ismertetéséből azonban kitűnik, hogy a lúdtalpú szőlő mellett egész sor kiváló minőségű más feketeszőlőt is termeltek 1828-ban Egerben.

59 1859-ben a Szőllészeti Lapok nagy nyomatékkal hívta fel az egriek figyelmét a megfelelő szőlőfajták szaporítására. Első helyen a kadarkát említi „még néhány kék fajjal", — s megjegyzi, hogy „a kadarka jó bort ád s meglehetősen is terem". A szerző nagy hozzáértéssel felveti további fajok megfelelő méretű szaporításának a szükségességét is. Itt kiemeli a jó borfestőképességgel rendelkező oportót és a fekete muskotályt,

60 — bár amint már láttuk, az utóbbi ösmeretes volt Egerben. A második helyen kell említenünk a szőlőfeldolgozásbeli ismeretek és a felszerelés fejlődését. A XIX. század első évtizedeiben már hazai viszonyok közepette is tudományos megalapozottsággal rendelkező szakemberek, — mint amilyen Schams Ferenc is volt, — hosszabb-rövidebb időt megélt folyóiratok, valamint egyre több szakkönyv is bő választékban és különböző szinten publikálta a kor legújabb színvonalán álló s a szőlő, jelesen a komoly problémát jelentő vörös bort adó fajták helyes feldolgozására vonatkozó ismereteket. 1812-ben pedig maga az uralkodó által kibocsátott leiratban is azt olvashatjuk, hogy arra kell a szőlőtermelőknek törekedniök, „hogy a szőlőkultúra Magyarországon lehetőleg megjavuljon és hogy a borkezelés még határozottabban kémiai alapelvekre helyeztessék."

61 Schams 1836-ban megjelent folyóiratában már leszögezte, hogy a borkészítésnél legfontosabb az erjedés, és aki nem rendelkezik kellő szakismerettel a folyamat lezajlásáról, az a legjobb szőlőből is legfeljebb középszerű italt készíthet.

62 Kivált nagy körültekintést kíván a vörös bor készítése, mert Schams szerint: „a színe adja el a bort." Ezért egyre terjed a szőlőfürtök közötti különböző szennyeződések és a romlott bogyóknak a törkölykészítés előtt való eltávolítása. „Egy rothadt bogyó öt egészséges színanyagát teszi tönkrel"

63 Rájöttek, hogy a fekete szőlőknél is minő nagy fontossággal bír a megfelelő minőségi vörös bor készítésénél a késői szüret.

u Egyre jobban tért hódít a külföldi, elsősorban is a francia termelők bevált és kikristályosodott tapasztalata éppen a vörös bor készítésénél. 308