Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 14. (1976)

Paládi–Kovács Attila: Egy népi teherhordó eszköz magyarországi elterjedésének tanulságai

valószínűsíteni. Közvetett kapcsolatra lehetne gondolni, ha a kutatás kimutatná a vászonból készült hátitarisznya használatát nagyobb összefüggő területen KözépSzlovákia paraszti lakosságánál. A magyar nyelvterületről ismert szórványos előfordulások alapján feltehető hogy vászonból készült hátitarisznyákat a 19. században és azt megelőzőleg nemcsak a palócok használtak. Más magyar vidékek népe azonban előbb elhagyta és más eszközökkel helyettesítette a hátitarisznyát. Az azonban bizonyos, hogy rendeltetése sehol sem mozgott olyan széles skálán, mint a palócoknál, s nem alakultak ki olyan alkalomhoz kötött, népművészetileg, esztétikailag is értékes változatok. Bogyiszlón, Tornyiszentmiklóson és Kovácsvágáson elszigetelten bukkan fel a tárgy. Nem használta mind a két nem és rendeltetése is szűkebbkörű volt. Nagybaracska, Dávod s a szomszédos bácskai magyar falvak hátitarisznyája a közeli sokácok, bunyevácok torbájával nem mutat egyezést. Viszont a tárgy elnevezése (négylábú tarisznya) és búcsújárásban való használata alapján gondolni lehet arra, hogy szorosabb, esetleg genetikus kapcsolatban áll a palóc hátitarisznyával. Annál is inkább, mert e falvak magyar lakossága a 18. század elején részben Eszaky Magyarországról települt.

44 A palóc hátitarisznyának a 19. századot megelőző múltjára csak következtetni lehet, hiszen nevének legkorábbi említése is csupán 1833-ból ismeretes.

45 Korábban keltezett adatok paraszti inventáriumok, testamentumok tanulmányozásától remélhetők. Elég valószínű, hogy a 18. században már a búcsújárók teherhordó eszköze volt. Ugyanis 20. századi elterjedtsége, a díszített formák kialakulása igen szoros összefüggést mutat a palóc falvak római katolikus vallásával és a katolikusok búcsújárásával. Erre vall, hogy a teherhordó eszköz határa, keleten pontosan egybeesik a református-katolikus felekezeti határral, s nyugaton is a Cserhát zömmel szlovák eredetű, evangélikus vallású falvainak tömbje szabja meg, a jelenség határát.

46 A felekezeti határok jelentőségére, az ellenreformáció és a vallási gyűlölség tudati maradványaira a barkó csoport ismertetése során már részletesen kitértem.

47 Jellemző a kor vallási fanatizmusára, hogy az egri minoriták és jezsuiták a 17—18. században elterjesztették a falusi nép között a nyilvános flagellálást. A Bélapátfalvára, Egerszalókra, Mátraverebélyre, Kacsra járó búcsús csoportok a kegyhelyeken korbácsolták magukat. Több mint fél évszázad kellett ahhoz, hogy a Helytartótanács és az egyházigazgatás többszöri sikertelen kísérlet után, az 1800-as években végre megszüntesse a flagellálás szokását ezen a vidéken.

48 A mátraverebélyi „szentkúti" búcsút már a 17. században is látogatta az egész palóc terület katolikus népe.

49 Olyan intézménnyé vált ez a kegyhely az utóbbi négyszáz év folyamán, amely köré a népi kultúra számos jelensége csoportosult, s amely — más búcsújáró helyekkel együtt — nagyban hozzájárult e jelenségek szívós fennmaradásához. Ezek közé soroljuk a palócok búcsús tarisznyáját, hátitarisznyáját is. Összehasonlítva a hátitarisznya észak-magyarországi elterjedtségét bemutató térképünket (13. kép) a Pintér műve alapján készült, az általa palócnak minősített falvakat feltüntető térképpel, azt találjuk, hogy a hátitarisznya elterjedtségének és a palócok Pintér által meghatározott vidékének a határai lényegében azonosak. Pintér — részben Jerney nyomán — 150 falut nevezett palócnak. „A négy megyére oszló falvak összefüggő területet alkotnak, amelyeknek határa északnyugaton, nagyjából Őrhalomtól Bolykig az Ipoly folyó. Innen a határ keleti irányban a Balog völgyébe vezet, majd átcsap a Rima völgyébe, s a Sajótorkolattól délkeleti irányba Bánhovát — Tardona irányába nyúlik. Innen nagyjából délre tart, jórészt követve 195 13*