Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 14. (1976)

Paládi–Kovács Attila: Egy népi teherhordó eszköz magyarországi elterjedésének tanulságai

A hátitarisznya elterjedtsége és elnevezése Magyarországon a 20. század elején A hátitarisznya észak-magyarországi elterjedtségét bemutató térképvázlatról (13. kép) leolvasható, hogy a jelenség a Sajó és az Ipoly, illetve a Cserhát, a Mátra és a Bulik által határolt területen ismeretes. Keleten a Bán-patak völgye és a Bükk lakatlan tömbjének nyugati pereme alkotják a határt. Nyugaton az Ipoly völgyében húzódó nyelvhatár mentén Balassagyarmatig követhető, de a várostól nyugatra a folyó völgyében és délre a Cserhát községeiben ismeretlen a hátitarisznya. Nem használták a nagylóci, a nógrádsipeki magyarok, s a Cserhát északkeleti részén települt szlovák községek lakói sem. Mátraverebélytől délre a Zagyva folyó völgyében húzható meg a jelenség nyugati határa. Délen Eger-Verpelét vonala a határ, ami tovább követhető a Mátra gerincén, leszámítva a Nagyréde, Szűcsi, Gyöngyöspata, Gyöngyöstarján falucsoportot. Látható a térképen néhány elszigetelt, sporadikus előfordulás is. A Bükkalján Szomolya, Cserépváralja és Tard, a Mátrától délre Domoszló, Adács, a Tárna síksági szakaszán Zaránk és Tarnazsadány, a Cserhátban Felsőtold ilyen izolált pont. A nagy tömbtől távol van még egy északi izolátum : Vác. Észak felé a jelenség határa bizonyára nem az országhatár mentén húzható meg. Joggal feltehető, hogy a Szlovákiához tartozó magyar községekben az Ipoly, a Rima, az országhatár és a szlovák-magyar nyelvhatár által közrefogott területen szintén használatos volt a hátitarisznya. Ennek adatolására helyszíni kutatás alapján lehetne vállalkozni. Pillanatnyilag a már hivatkozott óbásti, s a térképen szereplő ipolyvarbói adaton túl csak néhány, nem a helyszínen gyűjtött információ áll rendelkezésemre Gesztete, Péterfala és Velkenye községből. A hátitarisznya elterjedtségének megrajzolásához saját helyszíni adatgyűjtés sem mellett, a térképhez csatolt helység- és forrásjegyzékből is kitetszően, felhasználtam a budapesti Néprajzi Múzeum, a balassagyarmati Palóc Múzeum és az egri Dobó Múzeum gyűjteményeiben található adatokat, valamint a palóc kutatásf program Felderítő kérdőívére beérkezett válaszokat is.

22 Térképünk tanulsága szerint a tárgy megnevezései közül legelterjedtebb a négylábú tarisznya volt. A Karancstól nyugatra elterülő vidék kivételével ez a terminus általában ismeretes Nógrádban, Hevesben és Borsodban. Lábas tarisznya néven találták Tardon, négykötelű- vagy négykézláb tarisznya a neve Egerszóláton, Balatonban és Bükkszentmártonban. Hátitarisznyának, nevezik az Ipoly és a Karancs közé eső területen (Szécsénytől északkeletre), szentkúti tarisznya a tárgy neve a Szécsény—Balassagyarmat vonaltól délre fekvő falvakban. Búcsús tarisznya a neve az Eger-patak völgyében. Cifra tarisznyának. Salgótarján —Kisterenye vidékén nevezik az ünnepi alkalomra készült változatot, megkülönböztetésül a köznapi négylábú tarisznyától. A kizárólag pozitív adatokat tartalmazó térképvázlat értékeléséhez említeni kell a negatív adatokat is. 1975-ben bejártam a Börzsöny és a Cserhát nyugati részét, s a következő falvakban kaptam a hátitarisznya használatára vonatkozó nemleges választ: Patak, Dejtár, Érsekvadkert, Borsosberény, Nagyoroszi, Hont, Bernecebaráti, Kemence, Vámosmikola, Ipolytölgyes. 1970-ben a Balassagyarmat és Romhány közötti falvakban kutattam a hátitarisznya után negatív eredménnyel. A palóc Felderítő kérdőív 28. kérdéscsoportjára beérkező nemleges válaszok megerősítik, hogy a Cserhát falvaiban nem használták ezt a teherhordó eszközt. A tárgy hiányát regisztrálhattam 1975-ben a Galga völgyében Galgamácsa, Hévízgyörk, Galgahévíz és Túra községben, valamint a közeli Zsámbokon, Boldo190