Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 13. (1975)

Matolcsi János: Sarud-Pócstöltés Árpád-kori állatcsont leleteinek vizsgálata

sabbnak ítéljük az állatállomány összetételében mutatkozó sajátosságoknak az értékelését. A különleges összetételű állatállomány ugyanis különleges gazdasági formációra vall. Nézzük először azt az általános képet, amelyet Bökönyi Sándor az Árpád-kori állattartásról adott az alföldi magyar falvakban feltárt lelőhelyek állatcsontanyagának vizsgálata alapján. „Az alföldi magyar falvak állattartására — írja — az Árpád-korban a szarvasmarha, ló és juh—kecske gyakorisága és a sertés ritkasága volt jellemző. (A szarvasmarha és a juh —kecske nagy gyakoriságát e korszak oklevelei is jól illusztrálják.) Ez csak részben tulajdonítható annak, hogy ezek a fajok a nagy síkságok igazi háziállatai, azt hisszük ennél sokkal inkább más okok játszanak itt közre. Ezek pedig azok, melyeket előbb már az avar állattartással kapcsolatban is említettünk: a magyarok mint egykori nomád nép, letelepedésük után is szívósan ragaszkodtak egykori nomád állattartásuk fajaihoz. Ebből a szempontból ezek a falvak alapvetően különböznek Európa germán vagy szláv népeinek hasonló korú telepeitől, melyeken a szarvasmarha és a sertés felváltva a leggyakoribb háziállatok, messze megelőzve a juh—kecskét és főként a lovat. E különbségek esetében egyszerűen arról van szó, hogy az utóbbi népek ekkor már régen egyhelyben lakók voltak, a magyarok pedig csak akkor kezdtek letelepedni."

3 Az Árpád-kori állattartás előbbiekben ismertetett értékelésén tehát az az alapgondolat vonul végig, hogy „az még a nomád állattartás kevés idegen behatástól zavart folytatása volt." Jóllehet ez a megállapítás kisebb-nagyobb mértékben vonatkoztatható a Sarud—Pócstöltés Árpád-kori lakóinak állattartására, mégis az állomány összetétele több szempontból eltér a fentiekben ismertetettől, valamint az eddig ismert korai Árpád-kori települések nagy többségétől. A legnagyobb különbség éppen a nomád gazdálkodásra jellemző juh- és kecskecsontok hiányában van, minthogy a sarudi csontanyagban ilyenek egyáltalán nem voltak. Azért tartjuk ezt különösnek, mert ezeket a fajokat — mint láttuk — az Árpád-korban gyakori háziállatként emlegetik. Az itt tárgyalt telephelyen kívül Tiszavasvári —Paptelekhátról tudjuk, hogy Árpád-kori rétegében juhés kecskecsontok nem fordultak elő,

4 tehát a háziállatok ottani megoszlása legjobban hasonlított a Sarud—Pócstöltéséhez. A másik nagy különbség a ló feltűnően nagy gyakoriságából adódik, amelynek mértéke szintén ritkaságnak számít. Más helyen már volt alkalmunk rámutatni, hogy lótartás szempontjából az Árpád-kori települések két csoportba oszthatók

5 a következők szerint: az egyik csoportban (Csatalja-Vágotthegy, Szarvas-Rózsás) a ló aránya az összes háziállat-egyedekhez viszonyítva 8,4—9%, a másik csoportban (Kardoskút-Hatablak, Tiszalök-Rázom) ugyanez 24—27%-ra megy fel.

6 A lócsontok aránya az említett lelőhelyeken 2,2—23,5%-át alkotja az összes háziállatcsontokénak, ezzel szemben a mi lelőhelyünkön a lócsontok gyakorisága 64%-os arányával — miként a 2. táblázatból kitűnik — messze felülmúlja a példaként felhozott legkiugróbb arányokat is! (1. ábra) Az értékelésnél mégis óvatosságra van szükség, mert az ásatásoknál előkerülő csontok száma nem csupán az elfogyasztott állatok számától függ, hanem a csontok felaprózottságának mértékétől is. Á jelen esetben ez különösen fennáll, ezért ellenőrző számításokkal vizsgáljuk tovább a lócsontok kiugró arányának megbízhatóságát. Ennek egyik módja a legtöbb töredéket szolgáltató fejtájék csontjainak és a közelebbről meghatározhatatlan csövescsont-daraboknak a figyelmen kívül hagyásával végzett számítás, mellyel a ló arányára az előbbinél kisebb, de még mindig kiugró, 56%-os értéket kapunk. Végül hagyjuk teljesen figyelmen kívül a csontok mennyiségét és nézzük meg az egyedek valószínűségi számát.

7 Ez a számítás a ló71