Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 13. (1975)
Katona Imre: A habánok Egerben
lehetőségével, mert ugyan többen Alvincen maradtak és a lakosságba olvadtak, de nagyrészük Havasalföldre, illetve Ukrajnába vándorolt. Mindenesetre a telep 1850 körül elpusztult fazekasmúhelyét újjáépítik azért, hogy a fazekas dolgozhasson. Nyugat-Magyarországon — bár korántsem volt olyan szilárd a kollektíva, mint Sárospatakon — tudomásunk szerint senki vagy csak egy-két személy maradt vissza a kollektívumból. Egy adat azonban ilyesmire utal. Az Iparművészeti Múzeumnak van egy olyan 1678-as évszámú, nagy tondio-alakú habán tála, mely — mint a megrendelők, Iszkázi Horváth Miklós és Sándor (Ságfai) Zsuzsa kapcsolataiból kitűnik — Nyugat-Magyarországon készült. Tudjuk a Battyhányak külön gondoskodtak arról, hogy a habán keramikus-mesterek szakértelmét helyi jobbágyés zsellér-ifjak elsajátítsák. Nem tudjuk, hogy ezt a tálat ilyen, vagy visszamaradt habán-mester készítette-e, de elképzelhető, hogy néhány mester a közösség elvonulása és más helyen való letelepedése után is itt maradt Nyugat-Magyarországon, akárcsak Alvincen, vagy Sárospatakon. 18 A habánokat elsősorban mint ügyes kézműveseket ismerték és alkalmazták földesuraink birtokaikon. Ez érthető is, ha meggondoljuk, hogy a XVII. század elején és közepén, az állandó háborúskodások konjuktúrájaként megindult építkezések országszerte fokozták az iparos-szükségletet. Ezért a Magyarországon letelepült anabaptisták vezérkarát — elöljáróit — mindig iparosemberek alkották. Ahol nem így van — mint pl. Egerben —, ott előre megfontolt szándékkal szervezett településre mégcsak nem is gondolhatunk. Az egri anabaptistáknak ez a minden más magyarországi településtől eltérő belső struktúrája világosan tükrözi azokat a sajátos gazdasági és társadalmi viszonyokat, melyek a török megszállás évtizedeiben Egert jellemezték. Az ismert magyarországi telepek — főleg a Pázmány fellépése utáni évtizedekben — létszámban és befolyásban csökkenő tendencia júak. Mindeddig egyetlen olyan példát sem ismerünk, melyben arról olvashatnánk, hogy az anabaptisták példáját a lakosság közül bárki követte és baptizált volna. Eger esete kivétel. Itt a török még a különböző keresztény felekezetbelieknél is jobban megtűrte az anabaptistákat. Ennek tulajdonítható, hogy Egerben az 1690-es összeíráskor — tehát 3 évvel a vár és a város felszabadulása után — majdnem kétszer annyi anabaptista házat tüntettek fel, mint a kálvinisták, az evangélikusok és az ortodoxok házainak együttes száma. Az iszlám elhagyása súlyos következményekkel járt, az ilyen hitehagyottat többé nem védték sem az egyházi, sem a világi törvények, ezért őket bárki kivégezhette, liquidálhatta. Ezért igen ritka a hódoltságkori Magyarországon olyan török, aki a mohamedánizmust elhagyva kereszténynyé lett volna. Egerben azonban erre is találunk példát. Méghozzá nem egy, hanem több olyan anabaptistát találhatunk, akik egykor (quondam) mohamedánok voltak. Egykori mohamedán voltuk akkor derült ki, amikor már mint anabaptisták katolizáltak. Egyébként ez okozta azt a félreértést, hogy az újkeresztényekben már kereszténnyé vált mohamedánokat kell látnunk, nem pedig egy sajátos felekezet tagjait. Az anabaptisták az országban mindenhol homogén együttest alkottak, senkit sem engedtek soraikba, bizalmatlanok voltak más vallásúakkal szemben. Az államhatalom késztette őket arra, hogy ne propagálják tanításaikat a lakosság között. Az egri anabaptisták abban is különböztek az ország más részein megtelepült anabaptistáktól, hogy soraikat szélesre tárták a különböző nemzetiségűek és vallásúak előtt. Jellemző, hogy még az olyan lenézett megvetett embereket is beengedték soraikba, mint a cigányok, — a rácokról, magyarokról, németekről és törökökről nem is beszélve. Az Országos Levéltár egyik évszám nélküli, még 1697. előtt kelt összeírásában 19 a mesteremberek (Fabri qui Laborant) cigányokként (Zingari 130
