Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 11.-12. (1973-1974)

Dancza János: Az egri szakszervezetek harcai a Tanácsköztársaság megdöntése után

nősen az építőmunkások csodálták előadói készségét és marxista tudását. Végre sikerült vele találkoznom, és megbeszéltük, hogy vasárnap lejön a vasasokhoz, de hiába vártam, és már hazafelé indultam, amikor az utcán találkoztam vele. Röviden vázoltam a helyzet komolyságát és elmondtam, hogy legsürgősebbnek a szakmák közti kapcsolatok megerősítését, a pártszervezet megalakítását, és az oktatás megszervezését, és mindehhez egy helyiség kibérelését tartom. — Oktatás!. . . Tudja,, elvtárs, én még a gombozásnak is híve vagyok, ha abból a proletariátus tanul. És menetközben több mint egy félórát beszélt az oktatás jelentőségéről. Közben csak úgy kapásból hol németül, hol magyarul idézett Marx, Engels, Bebel, Lasalle stb.-nek az oktatásról tett kijelentéseiből. El kellett ismernem, hogy olvasott és rendkívüli előadói készséggel bíró emberrel kerültem össze. Ennek megörültem, mert hasznos segítőtársat véltem benne felfedezni. Csak az bosszantott,, hogy úgy belemerült a mondanivalóiba, hogy szóhoz sem hagyott jutni, és mire a nagytemplomhoz értünk, akkor térhettem rá konkréten, hogy miként is kezdjük,. és hol beszéljük meg a problémákat. Itt már jóval rövidebb volt, mert amikor azt ajánlottam, hogy üljünk le, és röviden beszéljük meg a dolgokat, kijelentette, hogy ebédelni kell mennie. Az volt a benyomásom, hogy egy valóban képzett ember, aki azonban a marxizmusról, és a munkásmozgalomról való beszélgetésben látja kimerítve a saját tennivalóját. Ahogy láttam, agitálni tudna, de ez csak egy része a munkának, mert ha ezt nem követi a szervezés, oda az agitáció gyümölcse. Átgondolva a helyi szakszervezeti és pártmozgaloni helyzetét, ezt a feltevésemet igazolva láttam, mert ha ez a képzett elvtárs valóban mindent elkövetett volna, amint mondotta — nem így kellene a helyzetnek állni. Ez a megállapítás kellemetlen érzést hagyott bennem, de már meg is találtam Schiller elvtárs felhasználásának a módját, ő fogja oktatni az elvtársakat a retorikára, és ezenkívül társadalomtudományi előadásokra próbálom megnyerni. Azt már tisztán láttam, hogy ha előbbre akarunk lépni, akkor úgy a szakszervezeti mozgalom, mint a pártszervezés és az oktatás kérdésének a programját nekem kell kidolgoznom. Erről a Schillerrel való beszélgetés méginkább meggyőzött, és neki is fogtam. A fások és a sütők meggyőzésére igénybe vettem Schiller ékesszólását. Elmondtam neki miről van szó, és a tudására sokatadó ember kitett magáért. A fásoknál kitűnt, hogy Lájer elvtárs nem a csoport, hanem a saját véleményét fejtette ki, és a csoport helyeselte a tervemet. Itt az is kitűnt, hogy Schiller a saját csoportjában nem élvez semmiféle szimpátiát és tekintélyt, ami engem meglepett. A helyiség bérelésének az ügye tehát megoldódott. Az oktatást illetően magam jártam elöl jó példával, mert 1925 márciusában beindítottam az első eszperantista nyelvtanfolyamot, amelyen 28 szervezett munkás vett részt. A tanfolyamnak nagy propagandát csináltunk, és igazoltuk, hogy már mi is tudunk adni valamit a tagjainknak. A tanfolyam közvetlenül a kath. legényegylet melletti épületben folyt, ahol egy kicsit felkavarta a kedélyeket, mert imponált nekik, és sokat beszéltek róla. Ma már az elvtársak el sem tudják képzelni, hogy akkor ennek az egyetlen tanfolyamnak milyen hatása volt itt. A tanulók munkahelyeiken megmutatták a külföldi elvtársaktól kapott leveleket és lapokat, ami csak növelte az érdeklődést. Miután a közös helyiség bérlésének a tervét a négy szakma elfogadta, megkerestem a nyomdászok vezetőségét is. Itt azonban olyan fogadtatásban volt részem, amit el sem tudtam volna képzelni. A vezetőség tagjai — mint valami munkás arisztokraták — úgy viselkedtek, mintha nekik semmi közük sem volna a munkásosztályhoz. Mereven elzárkóztak még a gondolatától is, hogy együttműködjenek a többi szakmákkal. Ez a magatartásuk felháborított, és elhatároztam, hogy felülről egy kis „öntudat" emlékeztetőt kérek a számukra. Egy levélben számoltam be mun412