Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 11.-12. (1973-1974)

Dancza János: Az egri szakszervezetek harcai a Tanácsköztársaság megdöntése után

révén kezdett magához térni. A kisebb városokban ezekben az időkben a szakszervezeti mozgalom volt az, ami összefogta, és az ellenforradalmi rendszerrel szemben ellenállásra késztette a munkásságot. Ezekben az időkben tehát a szervezett munkásság nemcsak gazdasági, de politikai harcaiban is a szakszervezetekre támaszkodott. Érdekes jelenség, hogy ezt a tényt a hatóságok több helyen sokkal világosabban felismerték, mint maguk a szakszervezetek tagjai, és éppen ezért ehhez a felismeréshez szabták a szakszervezetekkel szembeni magatartásukat is. Ezzel magyarázható az a jelenség, hogy a hatóságok tőlük telhetően akadályozták a csoportok működését. Ezt néhány példával bizonyítom : Egyrészt a helyicsoportok vezetőségi tagjait igyekeztek lehetetlenné tenni úgy, hogy a rendőrség állandóan figyelte, hogy ezek az emberek hol dolgoznak és a munkaadójukat befolyásolták, hogy ne alkalmazzák őket. A rendőrhatóságnak ebben a tevékenységében Egerben buzgó' és hathatós támogatója volt a mai fiatalabb nemzedék által már elképzelhetetlen gazdasági és politikai hatalommal rendelkező klérus is. A magam példájából: Amikor a vasas helyicsoport elnöke voltam, munkaadómat, Ungár Ignácot a város egyik tekintélyes polgárát az egyik detektív felügyelő, vitéz Szabolcsi (Szaitz) István éveken át hetenként felkereste, hogy ne alkalmazzon tovább. De ennél a munkaadónál fáradozásai sikertelenek maradtak, úgyhogy 1929-re a vasas helyicsoport vezetősége már csaknem teljes egészében ennek a polgárnak a műhelyében talált menedéket. Az említett felügyelő terrorizálásának eredményeként 5 év alatt 8 alkalommal voltam kénytelen lakást változtatni. Sokszor behívott a rendőrségre, és órákon át kérdezgetett olyan ügyekről, amelyekről pontosan tudott mindent. így pl. 1926-ban egyszerűen meg akarta tiltani, hogy elutazzak a Vas- és Fémmunkások Szövetségének a közgyűlésére. Megmondtam neki, hogy erre nem kérem ki az ő engedélyét, mire meghátrált. Néha megjelentek a lakásomon és csak körülnéztek, de volt rá eset, hogy házkutatást tartottak. Engem ezek a zaklatások nem nagyon zavartak, de a családos elvtársaknak sok kellemetlenséget, nyugtalanságot okoztak. Miután az egri munkásság a Diófakút utcában levő munkásotthonát, berendezését és gazdag könyvtárát elvesztette, a helyi csoportok befizető helyei vendéglőkben voltak, és itt kényszerültek megbeszéléseiket és gyűléseiket is tartani. A vendéglősökre nemcsak a rendőrség, de a pénzügyőrség is nyomást gyakorolt, hogy ne adjanak helyiséget a helyi csoportoknak, mert ellenkező esetben bajok lehetnek az iparengedély körül. Ennek a zaklatásnak az eredményeként a helyi csoportok gyakran voltak kénytelenek befizető helyet változtatni. így pl. az építőmunkások 1926-ban befizetőhely hiányában még az alapszabály szerint kötelező taggyűlést sem tudták megtartani. A szakszervezetek ilyen légkörben és viszonyok közt kezdték meg újból a működésüket. Hogy milyen volt a belső életük, és milyen ütőerőt képviseltek, ennek érzékeltetésére úgy mutatom be ezeket a szervezeteket, ahogyan annak idején láttam őket. Az említett felkészülésem után 1924-ben tértem vissza Egerbe. A szakmámban ekkor nem kaptam munkát s így az építómunkásoknál segédmunkásként dolgoztam. Az 1925-ös földrengés az építőiparnak sok munkát adott, de jutott belőle a vasiparnak is. így kerültem egy lakatosmesterhez, aki a ciszterciek templomának megrepedt boltozatát összetartó gömbvasak beszerelését bízta rám. A vasas csoport elnöke ez időben Fecske János, a Lakatosárugyár egyik előmunkása volt, akinél tanuló éveimben én is dolgoztam. Fecske János nem volt régi szervezett munkás, de mint előmunkás és a spórkassza kezelője ismert volt. Az ő neve nem volt komolyan kompromittálva és ezért választották meg Hornyák Pál helyett,. 405-