Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 11.-12. (1973-1974)

Szabó János Győző: Árpád-kori falu és temetője Sarud határában I.

A lelőhelyünk egykori dombhát jának nyugati szélén álló gémeskutat valamenynyi általam ismert térkép feltünteti, még az 1969. évi geodéziai felmérés szelvényén sem hiányzik. A kút ugyanis használatban van, csak télen szedik le az ostorát. Kávája egykor hatalmas tömbökkel volt kirakva (egy sora maradt meg), s tégla formájú kövekkel a fenekéig bélelt.

13 Uradalmi építkezésre vall ez a kútépítés. A hídvégi uradalmat a XVIII. században Erdődy püspök fejlesztette naggyá 1732 —44 között, kőkút építéséről azonban a feljegyzések hallgatnak.

14 A püspöki uradalom 1799. évi összeírása mégis tud két kőkútról is Hídvégen, de építésük ideje nem derül ki. A másik kőkút, a tehenészetnél ma szintén még használatban van.

15 Dombhátunk kijáratánál egykor út is vezetett. Sarud főutcájának északi végétől indult, majd keletnek kanyarodott és a Makkoshát (más néven Kenderföldek) meg a Báb-ere lapályának a találkozása mentén futott, s a szárazulat vonalát követve fordult északnak, hogy tovább is ármentes területen haladjon a hídvégi Csárda irányában. A fő közlekedési út a hídvégi átkelőhely és Sarud között nem ez volt, hanem a jelenlegi út, amely a főutca folytatásaként egynesen haladt északnak, jobbra mellőzve a hídvégi tehenészetet. A lelőhelyünk mellett haladó szekérút Sartori térképén a gémeskút után csakhamar kelet felé elágazik, a magyarádi pusztán át a poroszlói sóházig vezetett a Kis-Tisza partjára, a Cserő patak torkolatához. A magyarádi pusztán ehhez a nyomvonalhoz a halászi rév felől jövő út is csatlakozott. Az I. katonai felvételen ezeket az útvonalakat nem találjuk, talán nagyon esetlegesnek tűnt a felméréseket irányító hadmérnöknek. Kevésbé érthető, hogy miért nem jelezték a poroszlói sóházakat; a kincstári sóhivatal 4 főépületét már egy 1776. évi felvételen is ábrázolták.

16 A tiszai sólerakathoz a későbbi évtizedekben egyre több út vezetett. 1855-ben Sarud déli végéről és a templomtól keletnek tartva utak vezettek a halászi révig és onnan tovább egy fontos útelágazás a poroszlói sóraktárokon át Poroszlóig vitt. De volt a falu keleti oldalán háromszögben elterülő száraz mezőn és a Báb-ere ingoványain át közvetlenül is egy út a sóhivatalokig. Megvolt természetesen 1855ben is a gémeskutunk feletti elágazás. De indult egy szekérút a Kenderföldek szélétől, sőt lelőhelyünk dombhátján át is, s ez utóbbi kettő Magyarád mezőin összefutva, együtt haladt tovább a Tisza felé. 1860-as években mindezek a Magyarád pusztai nyomvonalak a sóhivatal megszűntével elsorvadtak. S ugyanekkor megszűnt a Makkoshát minden szekérútja, az is, amelyik lelőhelyünk mellett a Csárdamajornak vezetett. A fenti példák az utak esetlegességének a bizonyítékai. S valóban a vízrajz figyelembevételével az alföldi utak irányát az utak célja szabta meg, a legkönnyebben megközelíthető módon. S mivel sem honfoglaló eleink, sem a XVII. századi újratelepülők a teljesen lakatlan sarudi vidéken épített utat nem találtak, a nyomvonalakat a forgalom koptatta úttá ki. A tulajdonviszonyokkal kapcsolatos jogi megkötések úgy a középkorban, mint a XVIII—XIX. században egy-egy útvonal elsorvadásához vagy kifejlesztéséhez vezettek. A legnagyobb „kötöttséget" azonban a hagyomány ereje jelentette, amely a régi fennmaradását segítette. A hídvégi átkelőhely ugyanott épült meg a XVII. század végén, mint a középkorban. Ha csupán a vízrajzot tekintjük, lelőhelyünktől Tepélyig bárhol könnyűszerrel hidat verhettek volna. S amikor a XIX. század hetvenes éveinek a végén a hídvégi tehenészettől iparvasút épült Poroszlóig, a sínek nyomvonalát egy már akkor évtizedek óta megszűnt, fűvel benőtt úton mérték ki. Arról az útról van szó, amelyik lelőhelyünk gémeskútja felett a magyarádi részek felé keletnek elágazott.

17 25