Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 11.-12. (1973-1974)
Izsépy Edit: Az egri törökök fogságába esett magyar rabok kiváltásának és szállításának problémái
előzték meg, rangjuk és anyagi helyzetük alapján jelölték ki, fogadták el a csererabot. Bár Nagy István katonának volt Putnok végvárában egy Muharim nevű egri török rabja, mégis több mint tizennégy esztendeig sínylődött az egri tömlöcben. 22 A főtisztek kapzsisága néha megnehezítette a magyar rabok szabadulását. Csanády János szendrői kapitány először megegyezett az egri törökökkel, hogy kétezer tallért kap a fogságában levő csorbadzsiért, illetve kicseréli őt az Egerben raboskodó Szél Mihállyal és Szabó Petivel. Később azonban Csanády ötezer tallért kívánt a csorbadzsiért. A törökök a fennmaradó összeget a két magyar rabra akarták kivetni, s azzal fenyegették őket, hogy ha nem teremtik elő a háromezer tallért, akkor „lábokat megnyúzzák, szalmával kitömve fogják Szendrőbe küldeni." 23 A rabok leggyakrabban, váltságdíj, sarc kifizetése után nyerték vissza szabadságukat. A váltságdíj nagysága a fogoly társadalmi rangja és vagyoni helyzete szerint emelkedett. A törökök nem bíztak a fogoly vallomásában, aki mindig szegényebbnek próbálta feltüntetni magát, hanem a többi rab és a kémek, vásárosok jelentései alapján igyekeztek kipuhatolni a család pénzügyi körülményeit. Míg a rabtartóknak a sarcolás jó üzletet jelentett, a rabok számára ugyanakkor a majdnem bizonyos pusztulás elől való menekülés egyetlen útja volt. Egerben, hosszas tárgyalások után, kétszáz és hatezer forint között vetették ki a sarcot török uraik a magyar rabokra a XVII. század közepén. 24 Azzal fenyegetőztek, hogy ha nem fizetnek, elviszik őket Törökországba s ott eladják rabszolgának vagy evezősgályára. A pénz mellett néha egyéb értéket: posztót, páncélt, lószerszámot stb. is követeltek tőlük. 25 A váltságdíj előteremtése igen nagy gondot rótt a rab egész családjára, hiszen abban az időben egy dolgozó család évi létminimuma 27 — 45 magyar forint volt. 26 Nem cscda ha ezt írták az egri tömlőéből: „az sanezunk feliette sok nemeilikünknek az mel miyat soknak szegének it leszen mijaja hallala." 27 A szegényebb vitézek önerejükből nem szabadulhattak ki. A magyar főtiszteknek érdekükben állt a katonák létszámának emelése, ezért gyakran kifizették a nincstelen vitézek sarcát s ennek fejében váraikba fogadták őket. Nekik is voltak török rabjaik, akikkel részben kicserélték saját foglyul esett embereiket, részben minél magasabb váltságdíjat kívántak tőlük. 28 A jobbágyok földesurukat kérték meg, hogy fizesse ki váltságdíjukat, melyet később leszolgáltak. Vagy pedig a templomok előtt kéregettek a lakosságtól, mint vasas rabok. 29 A városok és megyék házi pénztárukból 1 — 2 forintot adtak a hozzájuk forduló alacsonyabb sorú és kisebb sarcú raboknak. 30 A nemesek váltságdíját elsősorban családjuk és rokonságuk adta össze, ha azonban túl magas volt, a vármegyéhez fordultak segélyért. A vármegyék pénztárában gyakran még a végvárak javítására sem volt pénz, a könyörgő rabok száma pedig a hódoltság kiterjedésével s az általános elszegényedéssel egyre növekedett, emiatt Zemplén vármegye nótáriusa legtöbbször csak néhány forintot utalványozott a kérelmezőknek. A kivételek közé tartozott Görbe István ónodi vitéz, aki 25 forintot kapott, de az ő sarca igen magas volt : 1300 tallér meg egy török rab. 31 Többen a főurakhoz, Rákóczi Györgyhöz, Lorántffy Zsuzsannához, Koháry Istvánhoz, stb. fordultak kölcsönért, felajánlván érte szolgálataikat. Mások uzsorakölcsönt szereztek. Sokan teljesen eladósodtak mire összeszedték váltságdíjukat. 32 Sarca összegyűjtésére a rabot kiengedték Egerből egy vagy két postarab kíséretében. A postarab onnan kapta nevét, hogy egyúttal levelet, postát vitt a főtiszteknek, városok bíráinak. 33 Börtönben maradt társaik egy részének kezességet kellett vállalni értük. Kényszerűségből vállalták el a kezességet, mert maguk is csak ily módon szabadulhattak. 11 Az Egri Múzeum Évkönyve 161