Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 10. (1972)
Schwalm Edit: Nagyböjti táplálkozás Észak-Heves megye palóc falvaiban
a második világháborúig szinte ismeretlen. Egyedül Sírokban emlékeztek arra, hogy korábban, az 1930-as években termeltek kis mennyiségben napraforgót, tányérvirágot. 1940-ben vetettek először Egerbocson, Mátrabalián és Mátraderecskén. Olaját azonban kevésbé szerették étkezésre, mint a tök- és kendermagból készült olajat. Ősszel, amikor a napraforgó megért, megszáradt, fejét levágták és hazavitték. A napraforgótányérokból egy bottal kiverték a magot, kiszelelték és szétterítették a padláson, hogy jól kiszáradjon. Az üttetésre szánt tök- és napraforgómagot farsang táján lehozták a padlásról s a kemencén, a szaphában (a kemence oldalához épített pad) alaposan megszárították. Gyakran zsákostul betették a kemencébe kenyérsütés után, hogy teljesen száraz legyen. A nedvesen maradt mag ugyanis kevesebb olajat adott. A kiszántott magvak feldolgozása farsangkor kezdődött. A feldolgozás első lépése: a magvak megtörése. Ennek legegyszerűbb módja a mozsarakban való törés. Esténként egy-egy háznál összegyűltek a férfiak nyolcan, tízen, és nagy famozsarakban törték a tökmagot. Egyik este egyikét, másik este másikét. Előfordult az is, hogy egy-egy család (ha nagy létszámú volt) maga készítette elő ütéshez az olajat, ilyenkor kölcsönkérték egymástól a mozsarakat és 6—8-ban törték egyszerre. 15 Annyi magot zúztak így össze, amennyi kisotulva elég volt, hogy egy család nagyböjti olajszükségletét fedezze. Általában 5—12 liter jutott egy családra. Egy mázsa tökmagból, ha jól ki volt száradva, körülbelül húsz liter olajat lehetett kipréselni. 16 A mozsarakban megtört magot a gazdasszony egy ritka szitán a kenyérsütőteknőbe kiszitálta. A teknőbe hullt a tiszta mag, a lisztyi vagy a lángja, ebből készítették az olajat. A szitában visszamaradt tökmaghéj az ondó, ami között nagyobb darabokban még lángja is maradt; ezt vízzel leforrázták és megetették a disznókkal. A tökmag lángját zsákba rakták s már másnap vitték az olajütőbe. Olajat üttetni nők jártak a gyerekekkel. 15 — 20 kg magot vittek a vállukon. Az olajütős érkezési sorrendben készítette az olajat. Ha távolabbi faluba mentek, három-öt asszony társult és indult egyszerre gyalog. A helybeliek általában előre engedték őket, hogy még aznap haza tudjanak menni. Várakozás közben segítettek az olajütős munkájában. Az olajütő általában az udvaron, külön erre a célra épített fészer alatt állt, vagy valamelyik gazdasági melléképület mellé építették. Maga az olajütés nem volt külön foglalkozás ezen a területen. Általában egy-egy módosabb gazdánál volt ütő, aki el tudta készíttetni a berendezést. Az olajütés mestersége is családon belül hagyományozódott. Ez érthető, hiszen az eszközök beszerzése meglehetősen sokba került. 17 Az olajütőben összetett technológiai folyamat bonyolódott le. A magvakat először összetörték, majd vízzel meggyúrták és pirították. Ezután következett a préselés. A folyamatnak megfelelően, az olajütő berendezéséhez tartozott: egy daráló, dagasztóteknő, pirítóberendezés, és végül a tulajdonképpeni olajütő vagy sotu. 18 De mielőtt az Észak-Heves megyében használt olaj ütők berendezését és a bennük folyó munkát leírnánk, meg kell említeni, hogy olajütő már nincs. Mikófalván 1906-ban, illetve a másikat az 1930-as években, Egerbocson az első világháború alatt, Bekölcén és Mátraderecskén az 1940-es években szedték szét. Bükkszenterzsébetről Palotay Gertrud ad leírást, egy működő olajütőről, 1932-ben. 19 A többi helységben nem emlékeztek rá, hogy meddig működtek olajütők. A berendezés és a munkafolyamatok leírásánál, az adatközlők elbeszélésére támaszkodtam. A parasztudvarokban levő, viszonylag kis kapacitású olajprések megszűnése után, a környék valamelyik malmába vitték az ütésre szánt magot. Tiszta kender-, tök-, és napraforgómagból, vagy tök- és kendermag keverékéből készíttették az olajat. A kender- és napraforgómagot az olajütős zúzta szét mindig, tögmagot, mint az előzőekben már említettük, gyakran törték otthon nagy famozsarakban. A magvak zúzása, olaj ütéshez való előkészítése darálón, fadarálón történt, amely a szőlődarálóhoz hasonlított: egy hajtókaros, fogaskerék áttétellel forgó, kb. 15 cm. átmérőjű 20* 307