Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 7. (1969)
Szabó János Győző: A hevesi szkitakori temető
metkező hely, amelyet a feltáró tumulusnak tart. 93 Ehhez arányaiban és jellegében hasonló Tarnamérán került napvilágra, a déli oldalon bejárattal. Az árokhoz derékszögben a bejárattal szemben egy sírt ástak. A részben feldúlt csontvázas sírról annyi megállapítható volt, hogy D—É-i tájolású; lábbal kifelé (tehát fejjel a kör középpontja felé) feküdt. 94 A podóliai Szydlowcé-ban ehhez hasonló kép tárult az ásatok elé, de ott a sír É—D-i tájolású volt, s a kerítésnek nem volt bejárata. 95 A körülárkolt temetkezőhelyeknél feltételezzük, hogy nemcsak árok, hanem földgyűrű (kerítés) is védte a sírt. Az viszont aligha képezheti vita tárgyát, hogy Tarnamérán is halomról beszélhetünk. Ha ezt kétségbe vonnánk, akkor a késő-bronzkori halomsíros kultúra körülárkolt sírjait Maklár mellett és a káli késő-szarmaták körülárkolt temetkezéseit 96 sem tekinthetnők halomsíroknak, mivel a felszínen kiemelkedések egyik lelőhelyen sem voltak megfigyelhetők. Lehetséges, hogy azok a szkítakori zsugorított temetkezések, amelyek sírgödrei négyszögűek, egy Podólia felől érkező néphullám szokásanyagának a hatását tükrözik. Ugyanis a НС-kori jobboldali zsugorítású temetkezések sírgödre nem volt négyszögű. Ezzel és a fentiekkel távolról sem kívánunk döntő szerepet tulajdonítani a podóliai szkítakori kultúrának az alföldi műveltség kialakulásának folyamatában. Csak arról van szó, hogy jelenleg már konkrét adatokra támaszkodhatunk a podóliai etnikai kapcsolatok feltevésénél. Úgy sejtjük, hogy járt úton haladtak és rokonokhoz érkeztek azok a népcsoportok, amelyek a HD-korban az Északkeleti-Kárpátok szorosain hazánk területére érkeztek. b) Nyújtott csontvázas sírok A Heves megyei preszkítakori temetkezések ismerete alapján olyan kép bontakozott ki előttünk, amely a nyújtottan temetkezők túlsúlyára enged következtetni a HC korban. Ugyanakkor fel kellett tételeznünk, hogy északkelet felől több hullámban zsugorítottan (és hamvasztásosan) temetkező népcsoportok érkeztek. Ez a történeti folyamat bizonyára a nyújtottan temetkezők műveltségének, szokásainak átformálódóhoz vezetett. De hasonló ismert történeti események tanúsága arra figyelmeztet, hogy ilyen népmozgások az őslakosság egy részének elvándorlását is eredményezhette, az új betelepülők behatolásával ellentétes irányban, nehezebben megközelíthető területek felé. A Felső-Tisza partjának két oldalára ill. a Felső-Tisza jobboldali mellékfolyóinak mentén az Alföldre beszivárgó népcsoportok vajon merre mozdíthatták el a Bükk—Mátra vidéki állattenyésztő lakosság egy részét ? Nyilvánvalóan a Dél-Alföld irányában. A Duna— Tisza köze azonban túlságosan nyílt, akadálymentes terep a Dunáig. A Tiszántúlon a Berettyó és az Ecsedi-láp, a Körösök és a Sárrét jelentette dél felé az első akadályt. A Tisza— Körös—Maros közötti terület látszik tehát a legvédettebbnek. De ugyanerre a következtetésre jutunk, ha az Alduna felől is elképzelünk az Alföld irányába tartó betelepülést. A teljes visszahúzódás szempontjából a legalkalmasabbnak a Maros völgye mutatkozik. Elméleti síkon mozgó okoskodásunk helyességének egyik próbája a szkítakori nyújtott temetkezések előfordulásának az adatanyaga. Közismert, hogy a Duna—Tisza közén, a Tiszántúlon a Körösöktől északra a nyújtott csontvázas sírok aránya 0—3 % a temetőkben. A Maros—Tisza—Körös között ez lényegesen nagyobb: Szentes-Vekerzugon 43,9%, 97 Hódmezővásárhely-Kishomokon 40,7 %, 98 Békéscsaba-Fényesen 23,1% 99 . A szomszédos romániai alföldi területekről nincs adatunk. Azonban délkelet felé távolodva a Maros mentén Erdélyben már 95—100%-os a nyújtott temetkezések aránya. Ha a fenti koncepciónál maradunk, akkor az erdélyi szkítakori temetők és a Mezőcsáti Csoport nyújtott temetkezései között a szokásanyag tekintetében szoros összefüggéseket, párhuzamokat kellene kimutatnunk. Hiszen a régi szokásokat az idegen hatásoktól legkevésbé érintett, Erdélybe húzódó népcsoportok őrizték meg. 79