Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 7. (1969)
Párducz Mihály: Szkitakori leletek Heves megyében
ellátott formája is. A tőr méretei, továbbá az a tény, hogy az említett korongtormája tagja mégiscsak emlékeztet hazai szkítakori tőreink szívalakú markolatvédőire (különösen az egyik pilinyi és még inkább az egreskátai példányokéra) arra késztetnek, hogy feltételesen a báb-i példányt is a hazai szkítakori tőrjeink körébe sorozzuk. Talán e jellegzetes tőrtípusok kevéssé sikerült helyi utánzata. A Tarnabod-tégláshalomi páncélrészek után nem meglepő, hogy ebben a környezetben további szkíta jellegű fegyverzeti tárgyak kerültek elő. A Kárpátmedencében a szóbanforgó fegyvertípus nem ritka. A 4. képen bemutatjuk azokat a lelőhelyeket, ahonnan ezt a tőrformát ismerjük. 20 A térkép szemlélteti e fegyver egy és kétélű változatának elterjedési területét is. A számontartott lelőhelyekről összesen 35 példányt ismerünk, közülük 20 kétélű, 11 egyélű, 4-nek a típusát nem lehetett ebből a szempontból meghatározni. A két változaton belül további különbségtétel is lehetséges, és e különbségtétel alapjául szolgáló jellemző vonások szoros szálakkal kapcsolják e tőröket az anyaterület (a Szovjetunió déli területei) példányaihoz. Ezeknek a kapcsolatoknak a felderítése fontos kronológiai és kulturális tanulságokkal szolgálhat. E munkának nagyobb része még hátra van. Ez alkalommal csak az egy és kétélű típus származásának kérdését említenénk újra. Ti. e jelenség mögött a keletről jött kulturális és talán etnikai elemek asszimilálódásának folyamatát sejti a kutatás. A kérdést itthon határozottan Fettich Nándor veti fel, többek között az aldobolyi kard feldolgozásával kapcsolatban is. 21 A kard méretei és markolatának antennás végződése alapján joggal állapítja meg, hogy ez a kard a keleti és helyi elemek ötvöződésének tanújele. Ez a probléma foglalkoztatta Bottyán Árpádot is, aki éppen az egyélű akinakesekkel kapcsolatban gondol arra, hogy ez a típus kelta hatásra a Duna—Tisza közén alakult ki, s a Maros völgyén keresztül jut el Erdélybe. 22 Megállapításának a helyi elemeket feltételező részét helytállónak kell tartani, de ma már ez elemeket nem a keltákban, hanem a szkíta befolyás feltűnése előtt itt élt prekelta őslakosságban keressük. Bottyán megállapításaiban hivatkozik Gintersre és Rostowtzew-re. Az előbbi szerint is ez a tőrforma magyarországi típust képvisel. Rendeltetése is megváltozik, a kétélű szúrófegyver itt egyélű vágókéssé, karddá alakul át. Anélkül, hogy a kérdés végleges eldöntését az alábbiaktól várnánk, utalni szeretnénk olyan adatokra, amelyeket újabb publikációk révén ismertünk meg. Három olyan egyélű késre, illetve kardra hívnám fel a figyelmet, amelyeknek kapcsolatát szóbanforgó tőrkéseinkkel nehéz lenne tagadni. A penci egyélű rövid kard (H: 63,5 cm) 23 és a vekerzúgi tőrkések (H: 29, illetve 39,5 cm) 24 pengeformái és méretei beillenék a tőrkéseinkkel képviselt körbe. Muhi pusztán feltárt szkítakori temető 10 a. sírjában találták meg e tőrkésforma igazán helyi típusát. 25 Az egyélű, rövid markolatú tőrkés hossza 33,5 cm. Hivatkoznék itt még a bulgáriai panaguristei lelet arany amforáján látható harcosra, akinek kezében egyélű vágókéseink teljesen egyező példányát szemlélhetjük. 26 A tőrkések egyszerű összehasonlítása meggyőzhet bennünket arról, hogy a korszak jellegzetes, a Kárpátmedencében is különösen otthonos fegyveréről van szó. Hogy a szóbanforgó szkítajellegű egyélű tőrkéseinkhez is közük van azt a penci és a vekerzúgi 120. sír példányainak a szkíta állatstílus körébe tartozó bronz, illetve faragásos csontdíszítéseinek motívumanyaga (kampóscsőrű ragadozó madárfejek) igazolják. Az elmondottakkal azok véleményéhez csatlakozunk, akik a Kárpátmedence szkíta jellegű egyélű tőrkéseit itt kialakult keverékformának tekintik. Bizonyítják ezek is Fettich Nándornak azt az állítását, hogy: „.. .a nyugat felé tartó szkíta népmozgalom nem irtóhadjárat, hanem már az első lépések idején kultúrtörténeti jelentőségű folyamat volt, amely a helyi kultúrát keleti elemekkel gazdagította". 27 Párducz Mihály 41
