Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 7. (1969)

Dancza János: A V/10-es vöröstüzér-üteg szerepe az 1919. május 1-i ellenforradalomban

került. Megkaptuk a lőelemeket és az első gránát harsogva tört magának utat az ágyúinkat takaró fák lombjai között. Nemsokára hallottuk a becsapódás tompa dörejét is. Feszülten -vártuk, hogy mit mond a megfigyelőnk. Egy kis helyesbítés és már repült a második lövedék. Ez már jó helyre került és most már mind a négy ágyúnk dörögve köpködte a lövedékeket. Már majdnem belelendültünk a tüzelésbe, amikor a megfigyelőnk telefonon leállította a tüzelést. Bemondta, hogy az ellenség megfigyelőjét és egy gépfegyverét a templom tornyával együtt lesöpörtük a helyéről. A gyalogság egyelőre nem nevezett meg más fájó pontot, ahol segíteni kellett volna. Aznap délben tejberizs rotyogott a kondérban és a hozzám hasonló édesszájúak már előre fenték a fogukat, de egy kanállal sem ehettünk belőle. Parancs jött, hogy azonnal felszerelni és indulás Berente, Ózd irányába. Visszafelé ? Nincs itt tévedés ? Nem volt !... Értetlen, dühös morgás és káromkodások közben húzódtunk hátra, amerről olyan nagy lelkesedéssel jöttünk. A géppuskás bátyámmal Nádasdnál találkoztam. Tölténnyel teletűzdelt, gépfegyver heveder volt a vállán áttekerve, és az orosz polgárháborút megjárt bátyót átölelve nevetve üdvözöltem. Ő azonban nem nevetett, hanem dühös volt a visszavonulás miatt, és váltig morgott, hogy ez neki nem tetszik, mert itt valami nincsen rendben. Hiába a katona ösztönszerűen megérzi és meg is tudja ítélni, hogy megverték-e őket vagy nem. Mi sem voltunk a visszavonulástól elragadtatva, de a parancs az parancs. Hogy ünneplősebb mulatságunk legyen a rendes úton sem kapaszkodhattunk fel a hegyre, mert állítólag azt már az ellenség veszélyeztette. Szerencsénkre a Pelyhék, Bráderok, Hornyacsekok, ezek a lóimádó hajtók rövid idő alatt csodát műveltek a lovainkkal, mert úgy húztak az úttalan hegyoldalon, hogy alig kellett nekik segítenünk. Apátfalva előtt egy kis kápolnánál töltöttük az éjszakát minden különösebb óvintézkedés nélkül, ami annál érthetetlenebb volt számunkra, mert a gyalogság már órákkal előbb elhagyott minket. Az éjszaka nyugodtan telt el, sehol még egy puskalövést sem hallottunk. A fene sem látott még ilyen háborút. Kora reggel indultunk Apátfalva felé, ahol egy rangjelzés nélküli, hórihorgas tiszt csatlakozott hozzánk. Azaz nem is hozzánk, hanem az ütegparancsnokunkhoz, mert egyetlen tüzérrel sem állt szóba, de annál többet beszélt a parancsnokunkkal és helyettesével. Hatalmas pejlova állandóan ott lépkedett az elöl haladó parancsnoké mellett. Átnézett rajtunk mint a levegőn, mi meg úgy néztünk rá, mint a kocsiban felesleges ötödik kerékre. Parancsnokunk nem tartotta szükségesnek bemutatni, s így azután azt sem tudtuk róla, hogy kifiaborja, és azt sem, hogy mit keres köztünk. Az volt az érzésünk, hogy ez az ember nem tartozik egyetlen csapattesthez sem és itt valamelyik faluban húzta fel a katonaruhát, mert gyűrődés sem volt sehol sem rajta. Szarvaskőnél a parancsnokunk szükségét látta, hogy felderítsük az ellenséget. Vissza kellett menni a szűk, élesentörő szurdokban Mónosbél felé. Ha az ellenség valóban ilyen közel van, akkor a felderítés igen kockázatos, hiszen egyik-másik helyen még 30 méterre sem tekinthető át a terep. A felderítők tudták ezt és nyomasztó csendben nézegettek egymásra, de Duhalszki már dugta is csizmáját a kengyelbe. Erre Hornyacsek — az egyik hajtó — az egyik felderítő lovára pattant és felajánlotta, hogy ő szívesen visszamegy Duhalszkival. A felderítés nem az ő dolga volt, de ez az egri legény szerette a virtuskodást. Ez az arcára is rá volt „írva", s ezeket a bélyegeket az Egerben szokásos lányok körüli csetepatékban gyűjtötte össze. Most féljen, amikor öt golyó van a karabélyában és szabad is használni ? Vágtatva indultak útnak, de a vasúti híd előtt lépésre fogták a lovakat és a kanyarban eltűntek előlünk. Egy jó fél óra múlva újból feltűntek és vágtában közeledtek felénk. Elmondották, hogy megközelítették Mónosbélt, de ellenséges felderítőkkel nem találkoztak. Ellenben visszafelé jövet az alagútnál valakik rájuk lőttek. Közel az almári vasútmegállóhoz tüzelőállást foglaltunk. Janovics, ez az agyontetovált és minden hájjal megkent tengerésztüzér felderítésre jelentkezett. Nekünk megsúgta, hogy hazanéz Szilvásváradra az asszonyhoz. Hiába volt az okos szó, a vakmerő ember nekivágott 343