Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 6. (1969)
Bakó Ferenc: A mészégetők életmódja a Bükk-hegységben
gük szegényparasztságára jellemző viseletet hordták, ezért kultúrájuk ilyen tényezőinek részletesebb tárgyalása nem indokolt. Az alábbiakban a viseletnek csak néhány vonását emeljük ki, előbb azokat, amelyeket magunk figyelhettünk meg, s később azokat, amelyeket a hagyomány és a visszaemlékezés a mészégetőkkel kapcsolatosan jellegzetesnek tartott. 1930 körül a mészégetők ruházata mind a falu mellett, mind a fennsíkon dolgozók esetében használatban elnyűtt darabokból állt: kalap, ing, pantalló, bakancs. Az olcsó gyapjú kalap mindenütt egyforma volt, de a kalap szoktatásában, begyűrésében mutatkoztak némi különbségek. A szlovákok, vagyis a hutasiak a karimát hátul felgyűrték egész a fejhez, vagy pedig körül lehajtották, a tetejét pedig kereken begyűrték. A kalapnak ezt a viselésmódját a tarkányi ak régiesnek mondták, amiről szerintük a hutasiakat meg lehetett ismerni. A gyári vászon, ceig pantalló felett olcsó bolti inget viseltek, de a szlovákok előszeretettel hordtak sötétkék inget. A ruhát mindenütt kötény, sure, kötő védte, ami készülhetett durva szőrzsákból, juta zsákból, de sokan a hagyományos anyagú vászon kötényt viselték. A házi vászonból 10 az asszonyok maguk szabták ki és varrták meg a kötényt. Voltak azonban olyanok is, akik nem hordtak kötényt, nem szerették, mert akadályozta őket a munkában, „befogja a baótkö a baótolásná" — indokolták. A falu mellett dolgozó mészégető ruházatát még egy fehér házivászonból varrt, négyszegletes, két sarkán madzaggal ellátott tarisznya egészítette ki, amiben a reggelire való élelmet vitte. A múlt század második felében, egész az első világháborúig, a mészégetők házi vászonból varrt felső ruhákat hordtak. Az inget és a gatyát a magyar községekben önellátóan készítették, vagyis a maguk megtermelte kendert dolgozták fel vászonná és ebből varrták az asszonyok a ruhát. A szlovák községekben hasonló volt a helyzet a fentebb már kifejtett különbséggel, vagyis magát a kendert nem maguk termelték, hanem vásárolták. Az inget vállfolttal és alul-felül ráncolt, mellévarrott bő ujjakkal készítették. A gatya korábban három szél volt, de később öt-hat szélre bővült. A szlovákok gatyája abban különbözött a magyarokétól, hogy hosszabb volt. Mind a magyarok, mind a szlovákok a viselő gatyát disznózsírral szokták kenni, hogy ne ázzék át. A gatya elé házivászon fél kötényt, hamvas kötő-t (Bélapátfalva) szoktak kötni, amely a gatyát védte munka közben az elpiszkolódástól. Később, a két világháború között ezt a formát az egész kötény, a melles kötő váltotta fel. Hideg időben a bélapátfalviak untorcik-et viseltek, amelyet tarka kockás kanavászból az asszonyok maguk varrtak (1890—1900). Az untorcik testhez; szabott, derékig érő ruhadarab volt. Aki tehette, szűrt (csuhá-t, Bélapátfalva) is vitt magával a kemencéhez, amelyet részben eső ellen hordott, részben éjszaka terített maga alá. Akinek nem volt szűrje, két darab összevarrott rongypokróccal helyettesítette. Bükkszentkereszten a szűr mellett gubát is hordtak. Már csak a legöregebb .adatközlők emlékeztek, a hosszú haj viselésére. Barta Zsíros Károly bélapátfalvi mészégető apja (élt 1810 és 1895 között) még három ágba fonta a haját, mások kétágú hajfonatra emlékeztek: a hajat a fejteitőn 10. Répáshután és Bükkszentkereszten nem termett kender, de az alacsonyabb életszínvonal és az önellátásra törekvés azt eredményezte, hogy sokan kigerebenezett kendert vásároltak Miskolcon és otthon megfonták. Minthogy azonban szőni nem tudták, a fonalat elvitték Bükkzsércre, Cserépfaluba vagy más bükkalji községbe megszövetni. Mások a kész vásznat vették meg Miskolcon, de mindenképpen maguk szabták és varrták meg az egyes ruhadarabokat. 275
