Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 6. (1969)

Bakó Ferenc: A mészégetők életmódja a Bükk-hegységben

rendszeresen csak a gombaféléket használták fel. Elvétve hallottuk a csalán (Felsőtárkány: csaná, Répáshuta: csanál) fogyasztását, levesbe főzve. A répáshutaiak apróra vagdalták, megfőzték, krumplit és rántást tettek bele. A régiek inkább az edények tisztántartására használták, a száraz csalánnal dörzsölték ki főzés után a bográcsot. A zöld főzelékfélék, mint a sóska vagy a saláta nemcsak az erdei emberek, hanem a falusi lakosság étrendjéből is hiányoztak még gyűjtésünk idején. Általában azt tartották, hogy „az csak marhának való". Ha mogyorót találtak, megtörték és megették nyersen, vagy hazavitték a gyerekeknek. Ugyanígy a somot is, ezt azonban a répáshutaiak inkább otthon megaszalták, vagy megfőzték orvosságnak. Az apátfalviak nemcsak a somot, hanem a vadkörtét, vadalmát (vadók), vadcseresznyét is szedték és hazavitték mert az asszonyok megaszalták a padláson. A család télen fogyasztotta ezeket, de az asszonyok fonás közben ezekkel nyálítottak, vagyis ha kiszáradt a szájuk, csak beleharaptak a vadkörtébe, vagy a vadók-Ъа. A szedret, málnát, főgyi epret, szamócát kint is elfogyasztották, de vittek haza is, épp úgy, mint az ebédet vivő asszonyok, akik hazafelé menet teleszedték a kötényt vagy a kosarat ezekkel a vadgyümölcsökkel. A mészégető családok sohasem vettek üzletben köménymagot, mert ezt is kiadta az erdő. Sokan makkot is szedtek ráérő idejükben és hazahordták, hogy télen azon hizlalják meg a disznót, sőt még az ökröt is. Ha véletlenül madártojást találtak az erdőn, azt is elfogyasztották. Aki már jól ismerte az erdőt, tudta, melyik madár hányat tojik, mielőtt ráül költeni. Ha látja, hogy a madár még két-három tojással adós, megvárja a sorozat lezárását. A tojáshoz addig nem szoktak hozzányúlni, mert a madár otthagyja a fészket. Ha pedig földön van a fészek, az ember-érintette tojást meglepi az erdei hangya és elpusztítja. (Bélapátfalva.) Nemcsak a tojást, hanem a madárfiókát is felhasználták, ha úgy adódott, hogy megtalálták. Különösen a sast, a rigót és a harkályt (harká) szerették, míg ki nem fejlődött. A répáshutaiak még a felnőtt héj ját is megették. Úgy koppasztották és vagdalták, mint a csirkét, de egy egész napon át főzték. A hús még így is kemény maradt: „még akkor is erősen kellett harapni" — mondták. A nagyvadak közül az őzet, a szarvast fogyasztották. Előfordult, hogy hajtóvadászathoz kértek embert a mészégető bandából és hússal jutalmazták őket. Minthogy a hajtók munkáját ez idő alatt a többieknek kellett elvégezni, a hús közös szerzeménynek számított. Ködös utalásokat hallottunk még arra, hogy a vadakat az orvvadászat különböző módszereivel is elejtették, de részletadatok erről nincsenek birtokunkban. Még a múlt századra és korábbi időkre esik az élelemszerzésnek az az inkább alkalomszerű módja, hogy a Bükk-fennsíkon állatokat áthajtó betyárok egy-egy juhot vagy marhát adtak a mészégetőknek, hallgatás fejében. — A nagyvadak húsát szétosztották a banda tagjai között és mindenki külön főzte vagy sütötte meg a maga részét. A megmaradt húst az állat bőrébe csavarták, csalánt raktak rá, hogy a légy ne menjen rá, a dongó be ne köpje és egy nagyobb kő alatt helyezték el. Naponta általában háromszor étkeztek. Nyáron, amikor hosszúak a napok, délután még egy étkezést iktattak be. Felkelés után nem ettek, csak később, úgy 8—9 óra körül volt a früstök, majd déltájban ebédeltek és besötétedés után vacsoráztak. Az étkezések ideje a munkamenethez, illetve egyes részmunkák elvégzéséhez igazodott. Amikor követ hordtak a kemencéhez, három szánkó kő behúzása után volt a reggeli és így tovább az ebéd, majd a vacsora. Tüzelés 270