Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 2. (1964)
Takács Lajos: A verpeléti dohány termesztése
A palánta nevelése Verpeléten. Az egész dohánytermesztésnek talán nem volt olyan része, a törésen és a csomózáson kívül, amely annyira ismeretlen lett volna a paraszti gyakorlatban, mint a melegágyi palánta-nevelés. A jó melegágykészítés megfelelő szakértelmet kíván, értelmes s a dohánytermesztésre specializált szakmunkásokat, kertészeket. Az előkészület: a melegágyi hely kiválasztása, elkerítése; a trágya előzetes felhalmozása, kezelése; s egyéb speciális kellékek, mint az oldaldeszka, fedőüveg, vagy molinó, lapogató stb. előkészítése; majd a trágya-ágy készítés: az alapozás, a trágyahordás, tiprás, feltöltés megfelelő magasságban és szakszerű formában, a magházágy ráhelyezése: az aljföld meghordása, egyenletes ráhintése, majd a magházföld kiválasztása; azonkívül a védőszerkezet s az oldaldeszka elhelyezése; végül a vetés után a palánta gondozása: öntözés, szellőztetés, gyomirtás, ritkítás, felülszórás stb., stb. . . — rendkívül sok és aprólékos gondot jelentett a kertésznek. E munkákat nem is tudta „tanulatlan", sok éves ilyen természetű tapasztalattal nem rendelkező ember jól elvégezni: a legjártasabb elsőkertész, vagy kukásgazda szokta irányítani, nem egy helyen a szakkönyveket is figyelembe vevő gazdatiszt felügyeletével. De amellett fárasztó is volt e munka: trágya és földhordás, hajlongás, lapátolás stb. . . — úgyhogy a gyengébb fizikumú nők nem is nagyon bírták volna. Ezért is volt az, hogy a kertészek melegágyait a férfiak készítették s még ők is kapni szoktak az úrtól valami „ajándékot": pálinkát, pénzt, amit éppen ki tudtak alkudni. Nem így Verpeléten! Míg a fenti kertészmunkákat, melyeknek már nem volt sok közük a paraszti földműveléshez, specializált szakemberek végezték, a verpeléti palánta-nevelés szorosan belesimult a paraszti földművelésbe. Fentebb láttuk, hogy a palántos, tehát a palántanevelés helye a régi káposzta s más vetemény palánták nevelőjének dohányra specializált változata. Nincs megkötött, előírt alakja, mint pl. a dohánymelegágynak (80—100 cm magas és kb. 1 méter széles és a szükséghez mérten hosszú), hanem követi az udvar szögletének, szabad oldalának alakját: gyakran hosszúkás, vagy háromszögletű. Ha szélesre terült, kis borozdát, utat tapostak bele, hogy tiprás nélkül elérhessék a palántákat. A palántos helye mindig ugyanott szokott lenni; a legvédettebb helyen. Csak a palánták kiszedése után nem volt vele külön gond, mint a melegággyal, melynek trágyáját el kellett hordani. Ott nőtt fel sokszor a bentmaradt palánta, míg el nem száradt, vagy el nem taposták. Ha nagyon védett helyen volt, még újra fel is kapálták s nyári veteményt tettek bele. Az előkészítés ideje valamivel későbbre esett, mint a melegágynál; a hidegek ellen nem védte üveg, vagy molinó a csírázó magot és a levelező palántát. Március végén, vagy április elején azonban elkészítették. Legelőször is jól felásták a földjét. Akinek több állatja volt, az érett trágyát szórt rá, a trágyadomb oldaláról, az omlós, földes, fekete trágyát — legtöbbször közel is volt a ganajtelephez. Akinek nem volt nagyjószága, az is feljavította a földet sertés- vagy tyúktrágyával, kotradékkal, szeméttel, mit egész télen a palántosra hordtak. Különben is ilyenkor tavasszal „nagytakarítást" végeztek az ólakban s a téli ganajt, szemetet kiseperték, kihordták. Sok helyen, szűkös zsellérportákon, nem is tudták volna máshova hordani a szemetet s a palántosban pedig a sertés és a szárnyastrágya dús tápanyagánál s bő nitrogéntartalmánál fogva kitűnőnek bizonyult. Amint látjuk e trágya csak a talaj javítására szolgált és nem melegítésre, mint a melegágyaknál. Ezért is használták a túlérett, morzsás, kotradékos trágyát s ezt ásáskor beleásták a földbe, a régi földdel összekeverve. Sokszor csak az ilyen földbe került a mag. Az igazán jónak azonban ők is azt tartották, ha a tetejét meghintették jó földdel: kövér, fekete, vízkordta földdel, vagy erdei humusszal. Ezt vízhordás mélyé358
