Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 1. (1963)

Andreánszky Gábor: A növényföldrajzi táj változásai Eger környékén a harmadiőszak folyamán

övben az állandóan magas napállás mellett nincs különbség a lejtőkre jutó napfényenergia közt. A mérsékeltövön nagyok ezek a különbségek, de mégis mindkét lejtőn hasonló arculatú növénytakaró alakul ki, t. i. vagy lombhullató erdő, vagy fenyves. Emellett a szubtrópusi öv nyitva áll egyrészt trópusi, másrészt mérsékeltövi elemek bevonulásához. Mindezek a körülmények a szubtrópusi övben nagy fajgazdagságot, a növénytakaróban pedig lépésről lépésre való változatosságot idéznek elő. A fajgazdagság és változatosság szépen kidomborodik az egervidéki harmadidőszaki flórákban is. Eger környékén eocénkorú növénylelőhelyeket nem ismerünk. Történetünkéi tehát az alsó-oligocénnal kezdjük. Ebből a korból hazánk leggazdagabb lelőhelye a kisegedi, mely a Kiseged hegy lejtőjén a felszínre kibukkanó paiában roppant tömegű (eddig több, mint 16 000 darab) növénylenyomatot szolgáltatott. Ez a flóra tengerközeiben élt. A lagunáris lapos partokat mangrove borította, Rhizophorával és az Acrostichum aureum L. páfránnyal. A mangrove a kisegedi flórában trópusi vonás. A part mögött erősen tagolt terep feküdt. A völgyekben itt-ott édesvízfelületek csillogtak, a vízben hínárokkal (Ceratophyllum), a víz felületén pedig tündérrózsákkal (Nymphaea, Nuphar) és kolokánnal (Stratiotes). Miután a vízinövényzet a különböző övekben hasonló nemzetségekből áll és az idők folyamán sem igen változik, így ennek az összetételnek övi jelentősége nincs. A völgyekben folyó vizek partját trópusi színezetű galériaerdők szegélyezték, főképpen Ficus-fajokból, sok liánnal. De a később fellépő mérsékeltövi színezetű ligeterdők első hírnökeiként megjelenik egy-egy nyárfa és égerfa. A száraz talajon álló növénytársulások azonban már nem voltak trópusiak s a kitettség szerint erősen különböztek egymástól. Az északi hűvösebb lejtőkön, valamint a magaslatokon, általában az üdébb termőhelyeken, árnyas Castanopsis-erdő fedte a talajt. Vezérfaneme a Castanopsis furcinervis (Rossm.) Kr. et Wld. volt, de hozzá több más Castanopsis-, Dryophyllum- és Quercus-faj, valamint a Lauraceae család néhány faja csatlakozott. Az erdő örökzöld volt, egységes lombsátorral, amelyből itt-ott óriásfenyők nyúltak ki. Az erdő belsejében a megvilágítási viszonyok kedvezőtlensége miatt a cserjeszint gyér volt, a gyepszintben páfrányok uralkodtak. Úgy gondoljuk, hogy ehhez az erdőhöz hasonlókat ma Délkeletázsiában, hegyvidékeken, a szubtrópusi és trópusi öv határterületén találni. A fajok túlnyomó többsége tényleg délkeletázsiai rokonságú. A melegebb lejtőkön szárazerdő alakult ki. Arculatában a fokföldi ún. knisnaerdőhöz hasonlított. A lombkoronaszint alacsony, egyenetlen és laza volt; a fák magassága közt nagy eltérések voltak. Nagyrészt alig érték el a 15 m magasságot, azonban az Eucalyptus-ok messze kimagaslottak közülük. Uralkodtak a keménylevelű örökzöldek, de lombhullatók is vegyültek közéjük. Az egyik vezérfanem a Cunonia oligocaenica Andr. et Nov. volt, a fokföldi С capensis L. őse. Rajta és az Eucalyptusokon kívül még további olyan fanemek is résztvettek az erdő alkotásában, amelyek rokonsága a déli féltekén él (további Cunoniaceae és Myrtaceae). Az erdő belsejében a megvilágítási viszonyok jók voltak, így a cserjeszint jól fejlett és fajgazdag volt. Elemei örökzöld, vagy lombhullató napfénycserjék voltak, köztük Abelia, Hydrangea, Diervilla és mások. Valószínűleg a cserjeszintben foglalt helyet a legtömegesebb maradványokkal képviselt Zizyphus zizyphoides (Ung.) Wld., mely a felsőbb rétegekben az ott már ritkuló Cunoniával szemben még tömegesebbé válik. A szárazerdő fajokban gazdagabb volt a mezofil erdőnél, rokonsági viszonyai és a lombtípus változatosabbak. A cserjék közül sok melegmérsékelt keletázsiai rokonságú. A kisegedi flóra éghajlata száraz-szubtrópusi volt, téli esőmaximummal. így megfelelt a keménylevelű erdők övének. A nyár azonban távolról sem volt olyan forró. 40