Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 1. (1963)

Bakó Ferenc: A Bükk hegység mészégetőinek munkaszervezeti formái

mindenütt ritka, nem általános jelenség volt, kétségtelenül azért, mert túlhaladta az idő, felváltották a termelékenyebb munkamódok. 2. A mészégetők munkára társulásának egy másik, következő formájában 2—4 ember dolgozik együtt. A csapatban együttműködők száma eléggé változó, de a leggyakoribb létszámnak a hármat mondhatjuk. Ez a típus megegyezik az előzővel abban, hogy itt is elég, ha a három közül csak egy a mesier, aki az egész munkamenet technikai ismeretével rendelkezik. Gyakran mind a hárman gyakorlott mészégetők, csak abban különböznek egymástól, hogy az egyik öregebb, tapasztaltabb a többieknél és ő irányítja a munkát. Szervezetileg azonban a csapat egyetlen mészégető tudására épül fel. A társulás alapja rendszerint rokonság, szomszédság, vagy cimboraság. Bükkszentkereszten a gyűjtés idején az egyik kemencét hárman rakták: apa és két fia. Besegített azonban a harmadik fiú is, aki a fát és a követ fuvarozta a kemencéhez, s így egy család minden rész-munkát el tudott látni. „Nem kell nekünk se cimbora, se napszámos!" — mondták. Egy bélapátfalvi adatközlő így meséli: „a két fiam, meg a nászom égettőnk". Egy másik, répáshutai csapatban két cimbora dolgozott együtt és mind a kettőnek a fia. Répáshután — még ebbe a típusba sorolt — ötös létszámú csapattal is találkoztunk, de itt már a társulás alapja egy másik erdei munkában való együttes részvétel: korábban szénégetésnél dolgoztak együtt. A társulásnak ebben a formájában a termék értékesítésétből nyert hasznot a munkában résztvevők egyenlő arányban osztották el egymás között. Bérmunkást csak ritkán alkalmaztak. Például egy répáshutai esetben fuvarost fogadtak, mert messziről kellett szállítani a fát. Ha községi területen égettek, a terület tulajdonosának a helyért és a kőért árendá-t fizettek. A gyűjtés idején a helyért és a már kiásott — tehát a munka megkezdésekor készen talált — gödörért egy esetben kemencénként 2 q meszet fizettek (Bükkszentkereszt). Ez a társulási forma mind a három termelési mód keretei között funkcionált, égettek részért az uradalomnak, munkabérért a bérlőnek, és önállóan is, a termékért. Mint már említettük, a munka ellenértékéből a termelésben résztvevők egyenlően részesedtek. A 3. sz. táblázat adatait 1950-ben Bélapátfalván vettük fel. Ugyanekkor ez a típus Répáshután és Bükkszentkereszten is funkcionált, természetesen némi eltérésekkel. A különbségek abból adódtak, hogy míg a bélapátfalviak a falu közvetlen közelében égettek, addig amazok falujuktól 2—3 órányi járásra. Ebből következően a távolabb dolgozóknak nemcsak az életmódjuk volt más (lakás, táplálkozás, tisztálkodás, stb.),

9 hanem segítségük is volt, nem úgy, mint a bélapátfalviaknak. Itt az asszonyok nem segédkeztek a munkában, de például a répáshutaiak a szedés napján kimentek a kemencéhez, segítettek a mész kiszedésében, majd ökrös szekereken maguk fuvarozták a meszet a vasútállomási a. Ha a fuvar estig is elhúzódott, kint aludt az asszony a kunyhóban és csak vasárnap reggel ment haza, amikor a férfiak is erre az egy napra be szoktak menni a faluba.

10 A három főből álló csapatban a majszter a munka irányítója, de mind a két segédmunkás képzett mészégető, akik a legtöbb tapasztalatot igénylő munkát, a kemence rakását is el tudják látni. Amint a táblázatból kitűnik, ez a három személy 9 A mészégetők életmódjával (lakás, táplálkozás, ruházat) más alkalommal külön fogunk foglalkozni. 10 A répáshutai és bükkszentkereszti mészégetők még a gyűjtés idején is, a bélapátfalviak pedig már csak a hagyományban lehetőleg úgy gyújtották be a kemencét, hogy szombatra essék a szedés napja és vasárnap bemehessenek a faluba. Ilyenkor szokták az áldomást is meginni. 303