Bakó Ferenc: Kézművesség egy alföldi faluban (Tiszai téka 3. Eger, 1992)

Én csak fontam, Udvarnoki Bélánéval szövettem meg. A cselédasszonyok nem értek rá szőni, másnak adták. Igaron a férfiak is szoktak szőni, még fonni is. Udvarnoki Béla, meg az öreg Oláh tud szőni. Mikor már gyerekeim voltak, mindenre hívtunk segítséget. Addig magunk csináltunk mindent. Vagy munkával, esetleg fuvarral segítettünk vissza, vásárra vittük őket, tűzrevalót adtunk érte vagy pénzt adtunk. (A kendermunkáról:) ki-ki a magáét elviszi és megbunkózza. Ott a vámot kiveszik. A tilót máshonnan hozták, de az öreg Kocsi bácsi is csinálta. Nála kalló is volt, odahordtuk a kendert. A malmokban akkor még nem volt bunkó. 1907-ben még nem volt bunkó. Utóbbi években meg már nem volt meg ez a kalló se, lábbal dörzsöltünk. Zsákra tettük, összefontuk mint a kalácsot három ágra, letettük a földre, nekitámaszkodtunk a falnak, vagy megfogtunk egy fát és dörzsöltük, tapostuk lábbal. Adatközlők: özv. Manyóri Benjáminné, sz.: 1886; Kolozsvári Eszter, sz.: 1880; Kálmán Józsefné, sz. : 1899. 4. Én már nem jártam fonóházba, csak otthon tanultam fonni a magunk házában. Hallottam, hogy csókért adták ki az orsót, ha elejtik. Azt mondták a legények, hogy felgyújtják a kendert ha nem váltja ki, vagy zsákba teszik az orsót és elviszik. Élső-e, vagy másodikba jártam?, akkor tanultam fonni. A sógorom csinálta, úgy hittak, hogy nőtlen guzsaly. Nem kétfelé járt, csak egy talpa volt. A mamámtól csepűt kértem, de azt mondta, hogy „Belefonod az eszed!" Az első fonásomat motolla madzagnak használták. Csak a salakját adták ide, amit űk nem szerettek. — 17 éves voltam, amikor már jó fonalat fontam. Volt annak helye, mert körmön négy szálával összefonták. Szűni nem szűttem, szűttem kicsibe, de a magam karján nem szűttem. Másnak adtam a szűni valót. Pízír szúttík, méterjit vagy rőfjit, ki hogy szűtte. Most is úgy szövik, 3—4 forint métere. (Az a motollamadzag, amivel a motollán a kendert átkötik.) Adatközlő: Szabó Sándorné, sz. : 1870. 5. Hallottam, hogy játszottak a fonóban anyámók, búvócskát (!) játszottak, meg csókolództak. Én már nem jártam, akkor már ez nem volt. Tán 5—6 éves voltam, csepp kis guzsalyt csinált anyám. Csepűt adtak nekünk, oszt csúfoltak, hogy a macskának fonunk nadrágot\ A fonalat beleverték a zsákba, nem hagyták, hogy elhajítsák ám! Vagy túrós-zsacskóba vagy rossz tarisznyába. Az én anyám mindég 50 fonalat font egy nap, az a motollán 600 méter. Olyan nagy fonyó volt, hogy felült a kuckóba a kemence mellé, oszt font, az orsó meg itt járt a ház közepin. Akkor, a földrül rászedte az ujjára szépen és felvert az orsóra és font tovább, míg tele nem lett az orsója. Az uram maga csinálta az orsót, a rokkát, a szövőszéket (a szövőt). Rokkát hármat is a faluban, ajándéknak. Adatközlő: id. Császár Lajosné, sz. : 1889. 6. Rongypokrócot fogok most is szőni. Gál Istvánné, Nagy Károlyné, Szele Bálintné, Danku Pálné nemes Juliska, Makó Jánosné, aki a Csárdahalom tanyán lakik, gyapjúból dolgozik; Gyulai Pálné, Péter Dánielné, — ezek mind szövőasszonyok. Férfiak is szőnek: Udvarnoki Bálint, ifj. Szele Bálint, Haraszti