Bakó Ferenc: Kézművesség egy alföldi faluban (Tiszai téka 3. Eger, 1992)

nyunk közéje, tavasszal meglocsoljuk, hogy meg ne száradjon, mert akkor kiég, fehér lesz. Május végin, júniusban ki lehet vetni. Drugány mellé teregetjük szét.

30 Három drugány kell hozzá, egy a végire, kettő a szélire. Ha készen vagyunk, tovább visszük a drugányt. Ha szétteregettük, ahányan vagyunk, rámegyünk és megtapossuk. Akkor lapáttal lelapogassuk a tetejit. Szikkadni hagyjuk és ásóval, vagy újabban ganajvágóval elvágjuk szemmértékre és élivel felállogatjuk. Két-három hét kell jó időben, amíg megszárad, de nem teljesen és akkor kupacokba (kúpokba) rakjuk. Télire színbe rakjuk vagy haj alá (haj : négy lábon álló tetőzet, ott tartják a tűzrevalót, szerszámot, hogy meg ne ázzék, ,,ne nyője az idő"). Adatközlő: Gál Istvánné és Korda György Gyékény-, szalma- és vesszőfonás A század elején Igaron többen foglalkoztak még gyékényszövéssel. Anyag volt hozzá a Nagytóban elég és az is volt, aki a gyékényszőnyeget megvegye: a dohán y kertészek sokat elhasználtak belőle, ezzel takarták le a dohányt. (A dohányosok gyékényszőnyegét hacsurának

31 nevezték.) Ezenkívül a faluzó meszesek is vásároltak ekhós szekérre való gyékényt. Igaron is szokás volt esős időben gyékénnyel beborítani a szekeret. Az első világháború táján azonban valamilyen oknál fogva kiveszett a határban a gyékény és csak újabban nő megint, amióta rizstelepek létesültek, bár most nem dolgozzák fel a régi módon, mert már egyetlen szövőszék sincs a faluban. Legfeljebb kötelet fonnak belőle, amit kocsiülés behúzására használnak fel, kosarat, taposót (lábtörlőt), kenyértartó kast, hócipőt vagy papucsot készítenek a gyékényből. Ugyanabban az időben, tehát a múlt század végén és századunk első évtizedében divat volt az igari parasztság körében a szalmakalap, amit házilag állítottak elő. Nyolc ágú csíkokat fontak a szalmából és kézzel, cérnával varrták össze. Eladásra nem, mindenki csupán a saját használatára dolgozott. 1907—1908 óta már nem foglalkoznak vele. A szalmát háziipari cikkek készítésére ma is felhasználják (ugyanazokat a tárgyakat készítik szalmából is, mint gyékényből), de igen kis mennyiségben, eladásra alig kerül belőle valami. 1911-ben szerveztek a faluban egy vesszőkas fonodát, vagyis vesszőfonó tanfolyamot, amelyen mintegy harmincan vettek részt. Azelőtt csak egy ember, név szerint Tóth Dániel értett a vesszőfonáshoz. A tanfolyam hallgatóinak nagyobb része csak a maga hasznára tanulta meg a mesterséget, iparszerűen sohasem űzte. Néhányan ma is fonnak még a hozott anyagból felibe: kubucot (szűknyakú, nagyhasú tojástartó kosár); füleskast (a kas szót kosárértelemben használva); kocsira való ódalkast, faroskast; ruháskast (utazókosár), fotellt (!), asztalt, üvegbefonást. A vesszőt a község vesszőtelepéről szerzik be, ahol évenként a termés árverés alá kerül. 1949—1950-ben vesszőfonással intenzíven csak egy pásztorember és családja foglalkozott. Azok a szegények, akik a háború előtt a szűkös kenyér egyegy darabját ezzel a munkával szerezték meg, a földreform által juttatott földdel, vagy az Állami Gazdaságban való elhelyezkedéssel állandó keresethez jutottak és feladták a vesszőfonást, mint kereseti lehetőséget. Adattár 1. A községben volt egy vesszőkas fonoda 1911-ben, én is ott tanultam. Nem foglalkoztak vele, mert itt a községben annyi nem volt (vessző), hogy eladni is lehetett volna. Tán harmincan vettek részt, Voltak benne 18 és 30 év kö-