Bakó Ferenc: Kézművesség egy alföldi faluban (Tiszai téka 3. Eger, 1992)

ségbe. Közismert az, hogy a XIX. század derekán a parasztok szinte kizárólag a naturális gazdálkodás előállította ruházatban —- vászon ing, gatya — járnak, a fent sorolt szabómesterek tehát semmiképpen sem a parasztság, hanem a faluban élő számos ,,úr" és családja számára dolgoztak. A század második felében a mindinkább csökkenő birtokos réteget a polgári viseletű zsidó kereskedők és az ugyancsak polgári viseletű iparosság pótolja. A század legvégén a parasztság is — természetesen vagyoni megoszlás szerinti fokozatokban — rátér a posztóviseletre, ruhaszükségletét azonban túlnyomórészt vásáron szerzi be. Egész 1945-ig a község lakosságának tekintélyes része cseléd volt és ősszel, valamint tavasszal, mikor a fertálypénzt kapták, elhajtottak még valami jószágot a vásárra és ott vették meg a ruhát. Tiszaigaron emberemlékezet óta egy-két szabó van, mert a helybeli munkából alig tudnak megélni. Ezért próbálkozott az egyik szabó az 1920-as években vásározással. Eleinte gyalog, a hátán vitte az árut, majd kerékpárt vett, csomagtartót csináltatott rája és úgy járta a vásárokat. Később, mikor már egy sátorra is összekuporgatta a pénzt, összeállt a rőfösökkel és kocsin mentek. Tiszafüred, Poroszló, Tiszanána, Füzesabony, Egyek, Tiszacsege, Tiszaörs, Kunmadaras, Karcag, Püspökladány, Kunhegyes és Abádszalók voltak a vásározó helyek, ahova eljárt. Volt idő, hogy a debreceni tőkés nagyszabók bizományba adtak ki árut kisebb szabóknak, de olyan magas árakat szabtak, hogy a bizományos csak filléreket tudott egy-egy öltönyön keresni. A vásározás minden költségét a bizományos volt köteles fedezni. 1920 és 1930 között ,,. . .a falu olyan koldusszegény volt, mint a templom egere. A közönség bejárt Debrecenbe és ócska ruhát vett. Átalakításokból és földművelésből éltem" — mondja id. Lendvai Vilmos 65 éves szabómester. „Hozták Debrecenből azt a sok ócska ruhát és átalakítottam. Javulás csak akkor állt be, mikor egyik-másik földbirtokos (Mocsáry, Várady) kiosztotta földjét. Kezdtek a parasztok szebben és jobban öltözködni. Azelőtt csak ceig ruha volt minden gazdának, most már szövetet is vettek." — Ez volt a fejlődés egyik fázisa. A kiosztott földekből azonban a lakosságnak csak igen kis százaléka részesedett, a többiek maradtak úgy, a ceignél és a debreceni ócskaruhánál, mint azelőtt. Az urak csak nagynéha ereszkedtek le a falusi szabóhoz. „Felmentek Pestre, még ha tízszer annyiba került is! Nem is kellett volna nekik még a füredi munka se!" Ha valami javítás akadt, csak akkor hívták be és úgy adták ki a munkát. „Be kellett menni azért nemcsak apámnak, hanem nekem is — mondja Mészáros Gusztáv szabómester. Énhozzám már jobban kijártak, mert egyszer behívattak és megmondtam a szobalánynak, hogy nincs időm várni. Már egy óra múlva itt volt Petiké nagyságos úr a kocsival." 1945 után hirtelen felszaporodott a váltómunka, a mérték utáni rendelés. „Hozták a katonaruhákat, akciós holmit, annyi volt a munka, hogy csak győzzem csinálni" — mondja az előbbi mester. Ügy látszik, ez az idő győzte meg az igari parasztságot arról, hogy a saját szabójuk is tud dolgozni, tőle is érdemes ruhát venni, nemcsak a vásárban. A módosabb parasztság azonban ma sem dolgoztat a községben. „Füredre, Madarasra, Karcagra járnak varratni. Még olyan is van, aki Egerben dolgoztat, már a híriér is! Ha elviszik Füredre és olyan munkát sem kapnak, mint nálam, akkor is híri van, hogy Füreden csinálták" — mondja az egyik szabómester. 1950-ben 5 szabómester volt a községben, de ezek közül csak kettő dolgozott rendszeresen. A többiek vagy a föld, vagy más, hivatali munka miatt felhagytak a szabósággal.