Bakó Ferenc: Kézművesség egy alföldi faluban (Tiszai téka 3. Eger, 1992)

Míg az ablak el nem készült, az ajtónyílás vályoggal volt berakva. A másik ablak a régi házból került át, azt még a tapasztás után berakták, hogy valami világosság legyen a szobában. Amíg az új el nem készült, a szoba és a konyha közötti ajtóra pokrócot szögeltek, különben nagy huzat lett volna. A konyhaajtó az öreg házból került át. A ház 1949-ben épült. Adatközlő: Dusza János, sz. : 1896; Busza Jánosné, sz. : 1901. Kőművesek 1949-ben: Brecek József 50 éves; id. Császár Lajos 64 éves; Korda András, volt iparengedélye, de beadta; Korda Lajos; P. Szabó József 55 éves, beadta az ipart, gazdálkodik; B. Tóth András 45 éves; K. Tóth Lajos 55 éves, beadta az ipart, most kereskedő és gazdálkodik; K. Tóth Sándor kb. 48 éves. Ácsok 1949-ben: Dengi Benedek; Péntek Bálint; Hívő Tót Márton; Udvarnoki Bálint; Unicsovics Bálint. Vályogvető Az újabb idők igari házfalainak anyaga többnyire a vályog. A ma élő generációk életében már csak egy-két vertfalú ház épült, de a múlt század parasztházai túlnyomórészt ilyen fallal készültek. Vályogból inkább csak a földbirtokosok, a polgári kereskedő réteg és a módosabb kézművesek építkezhettek. Történeti adatunk csak egy van arra, hogy a községben a múlt század folyamán vályogot vetettek. Az egyház számadáskönyveiben olvasható, hogy 1859. júniusában ,, Deák Jánosnak 200 vályogért az iskolához" két forintot fizetnek ki. A név után ítélve a vályogvető magyar ember volt, mint ahogy Igaron elvétve még ma is akad egy-egy személy, aki bérmunkában vályogot vet. Még inkább így volt ez a háború előtt, amikor öt-hat szegényparaszt rendszeresen foglalkozott vályog vetéssel. A vályogvetés egyébként olyan mesterség, hogy a barkácsoló szegényparaszt, aki maga építi házát, a vályogot is maga veti. Szerszámai: a vető és a pamacs bármilyen körülmények között könnyen előállítható, ami szerszám pedig még szükséges hozzá: ásó, lapát, kapa, veder — minden háznál megtalálható. 1950-ben a vályogot, ezrét 120 forintért, fél kilogram szalonnáért és áldomás címén adott pálinkáért vetették. Egy nap alatt egy ember 400—500-at tudott vetni. 1945 után a vályogvetéssel — de ezen kívül még bármilyen más alkalmi munkával is — foglalkozó nincstelenek földet kaptak a felosztott uradalmakból. Fel is hagytak a vályog vetéssel, legfeljebb a saját, újonnan épülő házukhoz vetették ki a szükséges 5000—6000 vályogot. Napjainkban ez a mesterség, mint bérmunka, szinte kizárólagosan a cigányság kezén él tovább, akik ma is rendelésre dolgoznak. Adattár (Házépítéshez készülődnek, a vályog már ott sorakozik az udvaron.) A vályogot ifj. Péter Dániel, Nagy István és Tóth Dániel vetette. 1948-ban 120 forintért vetették ezrit, meg fél kiló szalonnáért. A végén áldomást adtam nekik, de ez nem volt kötelező. Itt a magunk lakásában, egy pár liter bort fizettem nekik. A végin oszt nóta is szok lenni a borbul. Dicsérték a vályogot hogy „megemlegeti gépész úr, olyan jó vályogot vetettünk, hogy nem megy szét soha!" Tíz nap alatt 10 400 darabot vetettek ki, pedig még eső is volt közben. Hárman 1400-at kivetettek egy nap. Igaz, én vittem ki nekik egy kis bort is néha, szíverősítőt, mingyárt jobb kedvvel dolgoztak. Adatközlő: Somlai Lajos gépészkovács.