Bakó Ferenc: Kézművesség egy alföldi faluban (Tiszai téka 3. Eger, 1992)

nak egymás után ötöt-hatot is. Mindegyiket más célra: amit a faluban, amit a határban és amit Füredre menet használtak. A parasztok csak szekeret csináltattak és ekkor jön náluk divatba a cifrább, díszesebb kivitelű szekér. A hagyomány szerint a kerékgyártók elszánt versenyben álltak egymással. Ennek a versenynek egyik érdekes megnyilatkozása a kuriózumok készítése, amelyek hírnevet és vevőkört szereztek a mesternek. A század elején Székynél szolgált kerékgyártóról, Hollósiról mesélik, hogy fogadásból olyan kereket készített, amivel megrakott kocsin ráf nélkül be lehetett menni Füredre és vissza. A fogadást természetesen megnyerte. Az igari kerékgyártók — különösen Tóth Márton — nemcsak a községbe, hanem a környékre is dolgoztak, így Tiszaszőlősre, Tiszaörsre ós Nagyivánra. Egyaránt készítettek igáskocsit és fédères kocsit. Az igari szükségletet azonban ez a két kerékgyártó mégsem tudtak kielégíteni. Az igariak közül sokan — mint valószínűleg a múlt században szinte kizárólagosan — vásáron vették a szekeret. A madarasi vásáron szerettek leginkább kocsit venni, mert a madarasi formát becsülték a legtöbbre. A füredi kocsit már nem szerették annyira. A vásárról való importnak egyik oka az volt, hogy a modernebb formát gyártó igari kerékgyártó nem tudta megváltoztatni, legyőzni a hagyományos ízlést, a másik viszont erősen materiális ok: a vásári áru lényegesen olcsóbb volt, mint a községben rendelt kocsi. Ez utóbbi ok nyilván nemcsak erős támasza, hanem eredője is az előbbinek. Az 1945-ös változás három kerékgyártó mestert talált a faluban, bár közülük egy kontár volt. A nagybirtokok megszűnésével a hintó, fédères kocsi felvevő rétege eltűnt és ettől kezdve jó ideig, 1950-ig nem készült ilyen áru Igaron. Az Állami Gazdaság megalakulása adta az alkalmat az első ilyen rendelésre. Néhány évig új szekerek sem készültek a vasbeszerzés nehézségei miatt, a kerékgyártók javításból, kisebb alkatrészek pótlásából éltek. Mint az előbbi mesterség esetében, a juttatott föld révén a kerékgyártók is rátértek a földművelésre. 1950-ben az első kerékgyártó mester, aki nem igényelt földet, elszegődött az Állami Gazdaságba, ahol biztosabb keresetet, gondtalanabb életet remélt, mint az önálló kisiparban. Adattár 1. Tizenöt éves koromban mentem inasnak Miskolcra. Négy évig voltam Bátorfi Ferenc kocsigyártónál. Mikor felszabadultam, elmentem Abaújszántóra. Egy év múlva elmentem Kassára. Ott két és félévig voltam, akkor hazajöttem apámhoz. 1912-ben kezdtem itt a munkát. Ebben a házban (ahol most lakik) nyitottam meg a műhelyt. Nagyon sok munka volt itt. A Tiszáról hozták a fát, megvettem két-három tutajt. 10—10 darab tíz méteres hosszú kőris és szilfa tutaj jött egyszerre. Ezek előre küldtek 2—3 embert, hogy a környékbeli mestereket értesítsék, jöjjenek, vegyenek fát. Idehaza rámás fűrésszel vágtuk fel kocsi alkatrésznek. (Mint kerékgyártó) állandóan egyedül dolgoztam, (de) volt itt egy fiatal kovácsmester, Kovács Gyula tiszasülyi, ő csinálta a kovácsmunkát. Szatmári volt itt (valamikor) a kerékgyártó. Gyerek koromban idősebb ember, régi öreg mester volt és mikor hazajöttem, akkor ment el. Tolnai (pedig) Székynél volt. Most van egy, aki nálam tanult, Manyuri István, de nincs iparja, az is dolgozik. Aztán fiatal koromban is, most is sokan vannak, akik mellettem dolgoztak, de nem tanulták, nincs iparjuk, nem mesteremberek.