Bakó Ferenc: Kézművesség egy alföldi faluban (Tiszai téka 3. Eger, 1992)
bol kovácsolták ki, ellentétben a későbbi gyári, méretben leszállított vassal. A tömbökből kikovácsolt vert vasat jobbnak ítélték meg az öregek, mint a gyári vasat. Ebben az időben igen nagy szerepet játszikjjmégaz új munkaeszközök készítése egész 1914-ig, amikor a gyáripar termékei kiszorítják a falusi kovácsmunkát és csak a javítás marad meg számára. 1870 és 1920 között 11 kovácsmestert említenek az anyakönyvek, 1877-től azonban az uradalmi kovácsot kiemelik a többiek közül azzal, hogy gépésznek nevezik. Az anyakönyvben ez idő alatt 9 gépész szerepel, közöttük egy segéd is van. Az anyakönyvi adatok szerint a kovácsok számának ez 50 év során 33%kal való emelkedése az új termelőterületek bekapcsolásával és a fokozottabb árutermeléssel magyarázható. A gépész megjelölés utal a gépek nagyobbmérvű alkalmazására, legalább is az uradalmi gazdálkodásban. A faluban mindig két-három önálló kovács van és minden uradalomnál egy-egy gépész, illetve — kisebb uradalomban — csak kovács, sokszor iparengedély nélkül, mert az uradalmak nem követelték meg a jogosítványt. 1920-ig tiszafüredi kereskedő közvetítésével „Felvidékről" hozatták a „legfinomabb kovács szenet az osztrói bányából". A készítményekre ebben a korban jellemző az egyszerű, de erős kivitel, ellentétben az újabb időkkel. A technika fejlődése magával hozza, hogy a falusi kovács is némi szakértelmet kényszerül szerezni a gépek körül. Ha nem is vizsgázott gépész, rendszerint ért annyira a gépekhez, motorokhoz, hogy a legegyszerűbb hibákat meg tudja javítani. A kovácsok ismeretanyaga különféle térhódító újításokkal is bővül, így a tizennégyes háború alatt jön használatba a „francia lőcskáva", tehát a kocsi, a szekér lőcsének alsó végére szerelhető vastok és gyűrű, amely a tengely végére illeszkedik. Az egyik leggyakoribb és legfontosabb munka, a patkolás rúdvasból történik. Egy rúdvasból meghajlítottak 10—11 patkót. Sok póspatkó (?) is készült, másfél, elhasznált patkóból. A patkolásnak ez a módja nyilván régmúlt idők maradványa, ami egész napjainkig fentmaradt. Az 1920 és 1945 közötti időből a dokumentumok hiányzanak, így nem mutatható ki a kovácsok számának változása. A hagyomány is megerősíti azt a valószínűséget, hogy a gépeknek a módosabb parasztság kezén való elterjedése szaporította az ehhez értő mesterek számát. Arra is van példa, a nagygazda szerezte meg a gép kezeléséhez és karbantartásához szükséges ismereteket, hogy ezzel kevesebb kiadása legyen. A munkanélküliség, az alacsony terményárak, tehát a parasztság elszegényedése következtében a falusi kovácsok száma csökken, mert akinek módja van rá, az uradalomhoz megy fix fizetésre. Idősebb Tolnai József kovács és egyben kerékgyártó mester 1920-ban kénytelen feladni önállóságát és elszegődni a Széky uradalomba. Saját műhelyében, a saját szerszámaival dolgozik és a húszas évek végén az évi kommencója, 34 mázsa vegyestakarmány (12 q búza, 12 q rozs, a többi főzelékféle és árpa), 2,5 hold kukoricaföld, 2 tehén tartása, „valami" bor és 400 pengő. Ez a kommenció egy inassal együtt értendő, tehát hacsak 7iem saját fia a tanuló, ennek jó részét ki kellett fizetnie. Az uradalmi gépész-kovács javadalmazása az évek folyamán mindig csökken, így 1939-ben — tehát a háborús konjuktúra idején — ugyanannál az uradalomnál ez a kommenció már így alakul: 24 q búza, 6 q árpa, 20 méter tűzifa, 10 q szén 0,25% cséplési percent, 120 pengő, egy tehén tartása, 2 hold kukoricaföld, 400 négyszögöl krumpliföld, 112 kéve gally, szalma, lakás, holdanként 50 fillér szántás, 23 fillér tárcsázás. Ez utóbbi tétel kb. 100 pengőt tett ki egy esztendőben. Az uradalmi gépész tehát viszonylag jól megfizetve, a cselédségtől társadalmilag megkülöntöztetve jól élt addig, amíg a földesúr el nem bocsátotta.
