Endes Mihály- Harea Ákos: A Heves - Borsodi-síkság gerincesfaunája (Tiszai téka 2. Eger, 1987)
A tél csak mérsékelten hideg, ennek megfelelően a januári középhőmérséklet —2 és —2,5 fok közé esik. A téli napok száma átlagosan 35-re tehető. Bár az utolsó tavaszi fagy jelentkezése április 15—20. között a leggyakoribb, a tavaszi felmelegedés — az enyhe déli lejtésű területen — mégsem marad el jelentősebben az Alföld délebbi tájaihoz képest. A nyár meleg. A júliusi középhőmérséklet meglepően magas (20,5—21 °C). A nyári napok száma 75—80. Az ősz beköszöntése, azaz a napi középhőmérséklet 10 °C alá süllyedése, október 15. táján várható. Az első őszi fagyok viszont már e hónap 20—25. körül jelentkeznek. A vidék uralkodó szele északkeleti irányú, és igen jellegzetes vonása a kis szélsebesség, ami az Északi-Középhegység védelmének köszönhető. Meglehetősen szűkös az évi csapadékmennyiség összege, mivel az csupán 520—550 mm-re tehető. Maximuma júniusban van, míg az őszi másodmaximum már csak elmosódottan jelentkezik. A legszárazabb hónap a január. A hótakarós napok száma 35—40 között mozog. Ha a táj vízmérlegét vizsgáljuk, meg kell állapítanunk, hogy itt az Alföld legszárazabb területeivel vetekedő vízhiány mutatkozik. Vízrajz A Heves—Borsodi-síkság területe, mint a tiszai Alföld része, teljes egészében a Tisza vízrendszeréhez tartozik. A földrajzi nagytáj vidékei többékevésbé mindenütt magukon viselik a folyó által reájuk nyomott bélyegeket. A mai folyását mintegy tízezer éve elfoglaló Tisza a Kárpát-medence keleti felének csaknem valamennyi vízfolyását magához vonzotta. Az Alföld síkjain nagyszámú éles kanyart képező folyó aránylag kis méretű medret alakított ki magának, amelyben vize kilométerenként csupán néhány centiméteres eséssel halad. Azt is tudjuk, hogy vízjárása szélsőségekbe hajló, és a múlt század közepén indult szabályozásáig árvizeivel szinte évről-évre meglátogatta a mellette fekvő tájakat, nem egy helyen a partnál alacsonyabban lévő „fokokon" át jutva be a mocsarakba. (Ilyen például az Ároktőtől délnyugatra látható Pélyi-fok.) Mint azt már az általános jellemzés során említettük, a Tisza menti részek borsodi szakaszán az ártér kissé magasabb a bal partinál, ezért ez a terület némileg kevesebbet szenvedett a folyó kiöntéseitől, legalábbis ami a víz tömegét és az elöntés időtartamát illeti. Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy éppen e részek árvízmentesítése csupán 1936—39 között oldódott meg (Ihrig, 1973). A hevesi szakaszon azonban a domborzati viszonyok következtében (alacsonyabb fekvés), óriási kiterjedésű, egybefüggő mocsarak láncolata húzódott. Ezek jó része állandó vizű volt, mert az árvizek levonulása után a mélyebb helyekről a víztömegeket a fokok nem szállították vissza. Éppen ezért e vidéken már 1859-re elkészült az árvízvédelmi töltés, és ennek következtében megkezdődött a terület kiszáradása. A Heves—Borsodi-síkságra a Bükkből számos patak érkezik. E patakok, mint tudjuk, döntő módon vettek részt a táj formálásában, de az egykori és a mai vízrajz kialakításában is rendkívül jelentős szerepet játszottak. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a táj átmeneti jellege a felszíni vízfolyások völgyképében és mederfejlesztő tevékenységében is megnyilvánul. Valamennyi
