Bujdosné Pap Györgyi et al.: Kisváros a felhők fölött… Eger a polgárosodás útján. Időszaki kiállítás (Eger, 2012)
Dr. Löffler Erzsébet, az egri Érseki Gyűjteményi Központ igazgatójának kiállítás megnyitó beszéde (Elhangzott, 2012. április 5-én.) Annak ellenére, hogy sokszor szóba hozzuk a „Usâtespolgári létet”, amire vágyunk (vagyis azt hogy ne legyenek anyagi gondjaink, hogy meg tudjuk szerezni, amire szükségünk van, hogy kiszámítható legyen a jövőnk, hogy taníttatni tudjuk gyermekeinket, hogy biztosak lehessünk abban, hogy lesz nyugdíjunk, és abban is, hogy ez mennyi lesz), nem mindig tudjuk körvonalazni, hogy mit is jelent polgárnak lenni. Ki a polgár? Sokféle definícióval találkozunk, a lexikonok többnyire azt írják, hogy a polgár magát és családját saját erejéből, munkájából tisztes színvonalon eltartani képes személyekből álló széles társadalmi csoport, réteg. Azt is mondhatnánk, ami a demokratákról is szállóigévé vált: polgárnak lenni annyi, mint nem félni. Életérzés, a biztonságon kívül műveltséget, igényességet, jólétet, tisztes jómódot és arra való képességet jelent, hogy élni tudjunk lehetőségeinkkel. Polgárnak lenni életforma, életmód, szemléletmód. Nem feltétlenül csak az anyagi jólétet és biztonságot jelenti, de egy bizonyos életszínvonal alatt nehéz megfelelni a polgári lét kritériumainak. Ha kézbe vesszük Mára! Sándor „Egypolgár vallomásai” című könyvét, képet formálhatunk magunknak arról, milyen volt a két világháború között a polgárok élete? Biztonság, magabiztosság jellemezte őket. A polgári léthez hozzátartoztak a megfelelő lakáskörülmények, a fürdőszoba és annak használata, az étkezések minősége, körülményei, a vendégek fogadása, a szalon, a könyvek, az, hogy legyen cseléd a háztartásban. A polgár utazik, világot lát. Márai Sándor maga egyik legjellegzetesebb megtestesítője a két világháború között élt polgárnak. De hogyan is jött létre a polgárság, különösképpen az egri polgárság? Az 1687. december 17-én a török uralom alól felszabadult város igen gyér népességgel rendelkezett. Az akkori összeírások szerint a felszabadulást követően mindössze néhány ezer ember lakott itt. Köztük voltak azok a török családok, akik a vár feladási alkupontjai alapján bántódás nélkül itt maradhattak. Az újonnan érkezők közül elsőként a szerzetesrendek képviselőit kell megemlítenünk, köztük is a jezsuitákat, azokat a katonai személyeket, akik közreműködtek a vár átvételénél, és biztosították annak további megszállását. A betelepülést elősegítette, hogy kincstár ötévi adómentességet biztosított az új betelepülőknek és mellőzte Eger püspökének régi birtokjogát. Sőt 1688 augusztusában I. Lipót Egert szabad királyi várossá nyilvánította, ami igencsak elősegítette a betelepülést. Tudjuk, hogy később Fenessy György püspök a Neoaqustica Comissio révén bizonyítani tudta, a püspökség és a káptalan régi birtokjogát, azonban olyan szerződést kötött a lakosság képviselőivel, amely szerződés a szabad királyi városokéhoz hasonló jogokat biztosított a fallal körülvett belváros lakóinak. Az újonnan betelepülők között mindenekelőtt meg kell említeni azokat a német kézműveseket, iparosokat, akik hamarosan létrehozták Egerben céheiket, és kézműves termékeikkel ellátták a lakosságot. Eleinte a magyar és a német lakosság külön céhekbe tömörült, voltak például magyar szűcsök, német szűcsök, magyar szabók, német szabók, de később a 18. század közepétől már nem különültek el nemzetiség szerint. Fontos szerepet játszottak a benépesülésben a rácok is, akik részben szerb, részben görög származású kereskedők voltak, és akik kezükbe vették az egri bor értékesítését, cserébe keleti árukat hoztak be az ország területére. Az ő itteni tevékenységük és jelenlétük csak a 18. század közepéig volt számottevő, Mária Terézia ugyanis ekkor kötelezte őket az állampolgárság felvételére, ezáltal megszűntek azok a kereskedelmi kiváltságaik, amelyeket korábban, mint török alattvalók élveztek a pozserováci (1718. július 21.) békeszerződés alapján. A magyarok és a németek a kézművesség mellett többnyire szőlőműveléssel foglalkoztak, de nem volt elhanyagolható azoknak a száma sem, akik a püspökség és a káptalan alkalmazottaiként, tisztviselőkként tartották el magukat és családjukat. Itt kell megemlítenünk a nagyszámú papságot és a szerzeteseket, akik a lelkipásztori munka mellett a tanításban, a betegellátásban és a szegénygondozásban is aktívan részt vettek. A fallal körülvett belváros lakóit a 18. században purgereknek (a német Bürger szóból) nevezték. Ez rangot jelentett, hiszen a polgárjogért folyamodó személyeknek bizonyítaniuk kellett törvényes származásukat, megélhetésüket, feddhetetlen előéletüket, háztulajdonnal kellett rendelkezniük a városban, majd kifizetve az úgynevezett purger taxát, felvételt nyerhettek a város polgárai közé. A 18. században,Egerben alegtekihtélyeseblppolgárok a kézműves mesterek voltak, akik céhekbe tömörülve védték szakmájuk érdekeit, a „tisztes ipart”. Megbecsültségükhöz hozzátartozott, hogy mivel minden munkafázist maguknak kellett elvégezniük, magas színvonalú szaktudással rendelkeztek) amit hosszú ideig tartó tanulással sajátítottak el, ennek pedig alapfeltétele volt az írni-olvasni tudás.
