Barna Gábor szerk.: Csépa Tanulmányok gy alföldi palóc kirajzás népéletéből 2. (Tematikus és lokális monográfiák Eger, Szolnok, 1982 )
Barna Gábor: Ünnepi szokások és hiedelmek Csépán
már nem férfiak járnak virrasztani. A ravatalozóban asszonyok zsoltárolnak, ha vallásos volt a megboldogult. A legújabb szokás az, hogy mig a halott a ravatalozóban fekszik, addig a háznál imaórát tartanak az emlékezetére, kevés énekkel, több imával. A ravatalozó kulcsa oda van téve az épület kis felső ablakának párkányára. A halottjához bármikor bárki szabadon bemehet, ha akar. Vannak temetőjáró kis öregasszonyok, akik bekukucskálnak a kulcslyukon, van-e bent kiterítve valaki, és számon tartják az imaórákat, temetéseket. A zsoltárolás megváltozása, lassú elmúlása miatt kevéssé bánkódnak a csépa iak. Bár sajnálják, hogy elmúlásával elszürkülnek az emberi érzelmek, kapcsolatok a mai rohanó világban, még falun is, de ezt a sajnálkozást ellensúlyozza az a felmérés, hogy egészségügyi szempontból valóban helyes az, ha minden községben ravatalozót építenek. A gyermekdalokban, mondókákban is éinek még régies elemek. Az „Egér, egér..." kezdetű /9« sz./ mondóka varázsszövege mellett pl. volt még, aki emlékezett, hogy a kergetőst régen „agaras"-nak mondták. „Játszunk agarast! Te vagy az agár!" Ugyanakkor megjelenik a szövegekben mint újabb jelenség, a matematika-fizika szakos tanár alakja /2, 3. sz./, vagy olyan túlzó szavak, jelzők, mint „rettentő", „borzasztó." /4. sz./ Ma már nem jön úgy össze a baráti kör sem, mint régen. Legfeljebb a kisebb, szűkebb család. Félbehatták az emberek a nagy, közös dalolásokat. öregek, betegek lettéit vagy elhaltak a régi dalos cimborák. „Most már csak mindenszentekkor, a temetőben találkozunk", mondta Mago István. Tíz évnél is régebben volt már, hogy valaki nagyobb névestét vagy disznótort tartott a faluban. Elmúlt a tamburabál ak, fosztókák divatja. A nagy bálák sem olyanok, mint a század első felében voltak. Vasárnap délutánonként már nem énekelve sétálgatnak a fiatalok az utcán, mint ahogyan elmaradtak az egykor oly népszerű ünnep- és névnap köszöntések, betlehemezések, szerenádozások is. A DALTANULAS MÓDJA Honnan, kitől, mikor, hogyan tanultak dalaikat a csépaiak? A megkérdezettek válaszaiból kiderül, hogy elsősorban a család /szülők, nagyszülők, nagyobb testvérek/, valamint a névestéken együtt daloló asztaltársaság volt a tanulás fo forrása, alkalma. Sok dalt tanultak a tamburabálakban és a közös munkavégzés során is. A közös éneklési alkalmak egyben mindig daltanulási lehetőséget is jelentettek. Az utcabeli gyermekek is tanították egymást, nagyobbak a kisebbeket. Az ideházasodó legény is hozott nótát a faluba, vagy aki ide jött férjhez, de még a muzsikus cigány is, ha más falubeli lakodalomból megjött. Az országos vásárokban, ahol a csépa iak megfordultak, ismert jelenség volt az énekes koldus vagy a füzeteit énekelve árusító vásáros. Eltanulták tőlük is énekeiket. „Árulták a füzeteket a vásárba, de arra nagy szükségem nekem, ugye, nem vót, hogy vegyek többet, mert ha egyszer eldanolták előttem, megfogta a fülem." A katonáskodás is hozzájárult a falu dalanyagának frissítéséhez. Hogyan tanulták meg a dalokat azok, akiknek nem „fogta meg a füle" elsőre a dallamot-szöveget? Erre is tettek utalásokat énekeseink. „Eldanoltak, oszt mondtuk utána." Gigor Józsefné így emlékezett: „Edesanyámtúl, de leginkább édesapámtúl tanultam. Az olyan ember vót, hogy felült az ágyba, azt mondta: - Na, üljetek fel, gyerekek, most tudunk egy nótát, megint egy új nótát! - Na, mondja, édesapám!
