Barna Gábor szerk.: Csépa Tnulmányok egy alföldi palóc kirajzás népéletéből 1. (Tematikus és lokális monográfiák 5/1 Eger, Szolnok, 1982 )
Sztrinkó István: Népi építkezés Csépán
A 18. században gabonatárolásra vermeket is használhattak, hiszen fennmaradt helynévként az Olaszvermek dűlője megnevezés. Egy 1775-ből származó irat hombárt és ládát is említ gabonatárolóként, ezek használata és emléke azonban napjainkra tel1Q téti > jesen elhalványult. ? így a telken alio építmények közül a különféle ólak - lo- és marhaistálló, sertés- és baromfiólak - voltak a legfontosabbak. Ezeket csak a századfordulót követő években kezdték nagyobb arányban vályogból építeni. Korábban korcok közé fogott napragorgószárból, nádból vagy fonott sövényből készült falazatuk, melyet csak kívülről tapasztottak be. Ezeken alkalmazták a legtovább az egészágasos- szelemenes tetőszerkezetet. A szőlőbeli kunyhók között még napjainkban is az ilyen jellegű épületek dominálnak. Az emlékezet szerint a baromfinak kúp alakú ke20 rek olat is csináltak, de ma mar egy sincs belőlük a községben. Egy újabb építmény, a füstölő , a szabadkémények megszüntetése után került az udvar épületeinek sorába. Fontos tartozéka volt a teleknek a gémeskút. Elkészítése rendkívül veszélyes volt, ezért csak hozzáértő ember, a kútásó vállalkozott rá. Közel 2 m átmérőjű bányát ástak a kútnak, s 3-4- m-ig mélyítették. Ekkor megcsinálták a dobot , mely lehetett 3 m-es vagy 5 m-es. A 3 méteresnek két karikája volt 15 cm-es deszkából, a másiknak középen volt egy harmadik is. A két karikát 17-18 szál deszkával összekötötték, majd beleengedték a gödörbe. A karikák közét berakták kúttéglával , s most már ezen belül folytatták a mélyítést. A rövid nyelű ásóval és kútkapával kiszedett földet vödrökkel húzgálták fel, miközben a dob egyre lejjebb süllyedt. Mikor elérték a vizet, 8-10 m-es mélységnél, a dob felső karikáján kezdve felfalazták a kút oldalát. A kúttéglák íveltek voltak, ezért megtartották egymást, s kötőanyag sem kellett közéjük. Ha a segítőket nem a kútásó vitte magával, az 1930-as években 2 q búzát kapott a munkáért. Az egyik legkeresettebb mester Sáros Antal volt, ki az apjától tanulta a kútásást. Ezen túl a nádazáshoz, falveréshez is értett. Nemcsak Csépán , hanem a környező községekbe is elhívták dolgozni. Az artézi kutak létesítése vetett véget ennek a nehéz mesterségnek. Munkánk során különös figyelmet fordítottunk - mivel a község első megtelepülöinek egy része palóc vidékről érkezett - az építőgyakorlatban fellelhető palóc eredetű elemekre. Az ilyen jellegű vizsgálódás eredménytelen volt. A minden idegen j ellegtől mentes, tipikusan alföldi vagy középmagyar háztípus képe rajzolódott ki előttünk .^ A hagyományos csépai lakóház három osztatú, szoba-konyha-kamra beosztású volt. Építőanyagainak sorában a 18. században a természeti környezet anyagai, a nád és vessző voltak a legjelentősebbek. Valószínűleg egész-ágasos - szelemenes tetőszerkezettel jártak együtt, hiszen még az elmúlt évtizedekben is így épültek ezekből az anyagokból a gazdasági melléképületek. A vályog és a vert fal a 19« században mind jelentősebbé vált, megtartva fontosságát egészen az 1950-es évekig. A századforduló környékéig uralkodó ollólábas-szelemenes tetőszerkezet a falazat megnövekedett teherbíró képességével függött össze. Tüzelörendszere kívül fűtős kemencéből és szabadkéményes konyhából állt. Ez a tüzelőrendszer archaikus vonásokat is megőrzött, mint a spirális technikával készülő kemence és a konyhabeli középpadka. Nagy gondot jelentett, hogy a többszöri - különösen az 1919« évi - pusztító 22 árvíz, és az utóbbi évtizedekben egyre erősebb modernizálási törekvések miatt egyetlen változatlan állapotú múlt századi lakóház sem maradt meg. Ezért nagyon sok jelenséget már csak az emlékezet alapján lehetett rekonstruálni, ami azt is jelentette, hogy jó néhány elem ismeretlen maradt. így például a csépai kisnemesség építk ezésé nek jellemzőiről csak feltételezéseink vannak. Nem sokban különbözhetett a n em nemesekétől, hiszen számukra is ugyanazok az anyagok álltak rendelkezésre , s az
