Barna Gábor szerk.: Csépa Tnulmányok egy alföldi palóc kirajzás népéletéből 1. (Tematikus és lokális monográfiák 5/1 Eger, Szolnok, 1982 )
Sztrinkó István: Népi építkezés Csépán
Az 1930-as évek környékén már egyre inkább más módszerrel készült a vályog. A vályogvető gödörben beáztatták a levert földet /2-3 napig/, majd törekkel összekeverték. Lábbal taposták meg és kapával is átvágták kétszer-háromszor. Ezután taligával hordták ki a sarat az elsimított területre. Erre az időre megváltozott a vályog mérete is, 12x25 cm-esek készültek. Vályogvetéssel nemcsak cigányok foglalkoztak, de az építkezni szándékozó ember saját maga, családja segítségével is elkészítette a szükséges mennyiséget. Csépán a legjobb vályogvető hely a Fertőn volt, melynek használatáért valami csekély bért kellett fizetni a közbirtokosságnak. 10 A vályogfalat mindig sárba rakták úgy, hogy az egymásra kerülő sorok kössék egymást. Ezt a nagyobb tapasztalatot s tudást igénylő munkát már kőművesre bízták. A vályogépítkezés nagyobb arányú elterjedése idején, az 1930-as években jelentek meg az első utcafrontos házak is. Ez az anyag ugyanis lehetővé tette a bonyolultabb alaprajzi elrendezésű házak építését. Az utcafrontos házak az esetek többségében L-alakúak, két szobájuk az utcára nézett, az udvari szárnyban pedig a konyha, kamra és egyéb helyiségek kaptak helyet. A kamra alá több esetben téglából pincét is építettek. A vályogfalú házak a leggyakrabban már téglaalapozással épültek. Az égetett téglát a helybeli téglagyárból szerezték be, de az 1930-40-es évekig alapozáson kívül másra nem nagyon alkalmazták. 11 Gyakran még az alap nélkül épült vert falú házakat is alábéröltették téglával. A fal mintegy 80-100 cm-es magasságig téglabetétet kapott, ami együttjárt a kátránypapírral történő szigeteléssel is. A tégla nagyobb jelentőséghez az 1940-50-es években jutott, a sátortetős, betonalapozással épülő családi házaknál. Nem szorította ki azonban teljesen a vályogot, hiszen még az elmúlt években is készültek ilyenek, tégla- vagy beton alapra, vályogfalazattal. Az ilyeneknél gyakori az a megoldás is, amikor két sor tégla egy sor vályoggal váltakozik, olcsóbbá téve így az építőanyag beszerzését. A verett fal kiszáradása után rakták föl a tetőt. Először a nagygerenda , a mestergerenda került a helyére, a ház hossztengelyének vonalára. Ezt a századforduló környékén még belesüllyesztették a falba úgy, hogy a rá keresztben felfektetett kisgerendák végei a falakon nyugodtak. Ha nem tudtak az egész házat végigérő nagygerendát szerezni, akkor két darabból állították össze, arra törekedve, hogy az illesztés valamelyik közfalra essen. A századforduló idején épült házak tetőszerkezete még szelemenesre készült, ezért a födémgerendázat után a kecskelábakat , azaz az ollóágasokat állították föl. A ház két végére és általában a közepére került egyegy kecskeláb, amelyek a szelement tartották. A középső kecskeláb helyett több esetben félágas alkalmazását figyelhettük meg. A kecskelábakat a kisgerendákhoz szélfogó lécekkel kötötték ki, míg a horogfák fel nem kerültek. /2. ábra/ Azokat a házakat, amelyeknél 4—5 sor vályoggal a kisgerendák fölé falaztak, magt áro s oknak nevezték. Ezeknél a tetőszerkezet is másként készült. A vályogfalra körben gerendákat fektettek, ez volt a majorpang . Ebbe csapolták azután bele a kecskelábakat. Az ilyen magtáros házak arról tanúskodtak, hogy ott módosabb gazda lakik. A mennyezethez és a tetőhöz szükséges faanyagot leggyakrabban az 1940-es évekig tartó tiszai faúsztatás biztosította. Ebből a jó minőségű fából mindenki legalább a nagygerendának és a szelemennek valót igyekezett megszerezni, míg a horogfáknak és egyéb szükséges elemeknek az akác- és nyárfa is megfelelt. A héjazat anyaga általánosan a nád volt, bár néhányan emlékeztek zsindelytetős házakra is. Ezek azonban a századforduló környékére már teljesen eltűntek: vagy ránádaztak a zsindelyre, vagy pedig cseréppel váltották föl. Ebből az időből a kezdetlegesebb gaztetőre is csak mint átmeneti jellegű megoldásra emlékeztek. Káré András sógora csinált például ilyet az 1920-as években, mert
